„Eljött az idő...”

VISSZHANG - LXV. évfolyam, 48. szám, 2021. december 3.

Az, hogy a holokauszt milyen mély nyomot hagyott az emberiség „kollektív emlékezetében”, Nyugat-Európában és az Egyesült Államokban a múlt század hetvenes éveitől, Magyarországon pedig csak az 1989–90-es rendszerváltással vált nyilvánvalóvá. Nálunk a fokozott érdeklődés már 1988-ban érezhető volt, amikor Randolph L. Braham New Yorkban öt évvel előbb kiadott A magyar holokauszt című munkája megjelent, és a bemutatón, a Kossuth Klubban még „a csilláron is lógtak”.

Ehhez képest meglepő tény, hogy a „posztholokauszt” időszak, az 1945-ös és 1946-os év eseményei iránt milyen szerény volt az érdeklődés, és a velük foglalkozó történeti irodalom mennyire szegényes és egyoldalú. Pedig a holokausztot Magyarországon túlélt, illetve a deportálásból és a munkaszolgálatból hazatért zsidók (létszámukat egy 1946-os felmérés 195 ezer főre becsülte) és a többség konfliktusaiból, a tömegek reakcióiból és a politikai küzdelmekből figyelemre méltó következéseket lehet levonni arról, hogy 1944 tavaszán a magyar társadalom tömegei – különösen a szegényparasztok, de a munkásság is – miért fogadták el, illetve támogatták a zsidók deportálását, illetve az őket sújtó terrort. Erről azonban a „zsidó szempontot” mellőző politikatörténeti megközelítés, mely a kilencvenes évektől szemléletet váltott és immár antikommunista szemléletűvé vált, meglehetősen keveset, szinte semmit sem árult el.

Sajátos módon az irodalom és a filmművészet tette meg az első lépéseket, de már az ezredforduló után, a Magyar Kommunista Párt által dominált koalíciós időszak és különösen az első két év folyamatainak és meghatározó eseményeinek az elemzésében. Igaz, az írók és a filmesek a feltárt tények hiányában gyakran csak személyes élményeik alapján közelítettek ehhez a nagy jelentőségű és a későbbi „népi demokráciát” is megalapozó korszakhoz. Elég, ha itt utalok Nádas Péter egész életművére, Závada Pál Egy piaci nap című regényére és Török Ferenc 1945 című, díjnyertes filmjére, továbbá Benedek István Gábor Miskolc, Zsidó utca ’46 és F. Várkonyi Zsuzsa Régi idők lányregénye című könyveire. (Az utóbbi kettő szinte a „nyilvánosság kizárásával”, érdemi visszhang nélkül jelent meg. Szerencsére F. Várkonyi Zsuzsa könyvéből szép és elismert film készült Akik maradtak címmel.)

A második világháború befejezése utáni két év hazai megítélése körüli ellentmondás már a „felszabadulás” fogalmának átértékelésekor érződött. Máig nem sikerült feloldani azt az ellentmondást, hogy míg a zsidóknak a front átvonulása a közvetlen életveszély megszűnését és alapvető polgári jogaik helyreállítását, vagyis valóban a felszabadulást jelentette, addig a nem zsidó többségnek a szovjet hadsereg megjelenése az addigi élet- és vagyonbiztonság megrendülését, továbbá a nők számára a szexuális erőszak veszélyét hordozta magában. (Mindez persze a túlélő zsidókat is sújtotta, de össze sem lehetett hasonlítani például a nyilasterrorral.) Számot kell vetni továbbá azzal, hogy a szovjet hadsereg megjelenésével olyan politikai folyamat kezdődött Magyarországon, mely kezdettől fogva magában rejtette a régi rend, a közigazgatási elit, továbbá az értelmiség felszámolását és teljes átalakítását „a nép nevében”.

Arról, hogy ez a folyamat, amely a kommunisták által kezdeményezett radikális földosztással kezdődött, mennyiben volt forradalomnak nevezhető, mindmáig megoszlanak a vélemények. Utoljára a negyvenes évek második felében állította két jelentős gondolkodó, Bibó István és Szekfű Gyula, hogy 1945 után forradalom zajlott Magyarországon. Bibó több könyvében (például A magyar demokrácia válsága, A békeszerződés és a magyar demokrácia, A magyar társadalomfejlődés és az 1945. évi változás értelme) fejtegette azt, amit Szekfű Gyula Forradalom után című, 1947-ben megjelent munkájában is leírt, majd később sematikus „ideológiai kánonná” vált, hogy Magyarországon 1945-től az MKP vezetésével forradalom ment végbe, mely hatalomhoz juttatta az abból addig kirekesztett tömegeket. De ha 1945-ben és 1946-ban forradalom zajlott, hogyan nevezzük azt a folyamatot, ami 1948 júniusában, a Magyar Dolgozók Pártjának megalakulásával vette kezdetét, és a földosztás visszavonását, majd az irracionális pártdiktatúrát hozta magával?

Tény ugyanakkor, hogy a Nemzeti Bizottságokban, majd a különböző pártokban, szervezetekben politizálók 1945-ben és 1946-ban aktívan vettek részt a közéletben, vagyis az MKP politikája indulatokat váltott ki a tömegekből. Mennyire voltak spontán jellegűek azok a konfliktusok, melyek során a tüntetők a „Ki a nép ellenségeivel a koalícióból!” és „Földet vissza nem adunk!” jelszavak jegyében inzultálták a „régi rend” képviselőit? Ezek az atrocitások „az erőszak népi rítusaiból” és a forradalmi indulatokból következtek, vagy a már akkor is kontrollálatlan hatalmat gyakorló, Rákosi Mátyás közvetlen felügyelete alatt álló politikai rendőrség provokációi voltak?

Térjünk itt ki az 1946. május 21-i, a korabeli közvéleményben ellentmondásos visszhangot kiváltó, három halálos áldozattal járó kunmadarasi pogromra, mindenekelőtt azért, mert ez a legismertebb, Závada regényként is feldolgozta, és színdarabként is játszották. Összefüggtek-e az események az 1882-ben a tiszaeszlári vérvád formájában felszínre törő gyűlölködő indulatokkal? Lehetséges, hogy a tragikus események csak „az erőszak népi rítusából” következtek? Tény, hogy a pogrom reggelén a madarasi piacon senki nem tett említést rituális gyilkosságról, a zsidókat „csak” árdrágítással és gyerekrablással vádolták, és az utóbbi célja a korabeli, országszerte elterjedt szóbeszéd szerint a kolbászkészítés volt.

A pogrommal foglalkozó történészek a „piaci nap” előzményeként írják le a Nagy János református tanító elleni, a közeli Karcagon rendezett népbírósági pert, ahol a madarasiak el szerették volna érni tanítójuk felmentését. Pedig ez nem volt egyedi ügy. A Szolnok megyei MKP, személy szerint Tüdős Imre karcagi titkár ismételten kísérletet tett a környék helyben maradt értelmiségi és politikai elitjével való leszámolásra. Ahogy Elek György helytörténész leírja, az elsőfokú népbíróság 1946. május 20-tól folyamatosan ülésezett Karcag főterén, és a három elítélt vádlott között volt Orosz Pál, a KALOT népszerű vezetője is. A tömeg kifejezetten azért gyűlt össze, hogy megvédje a katolikus lelkészt a kommunistáktól. Tárgyalása alatt a rendőrök a tömeg közé lőttek, és a lövedékek halálosan megsebesítettek egy tizenhárom éves fiút is. Lövöldözött a rendőrségtől önvédelmi célra kapott revolverével Takács Ferenc madarasi kommunista párttitkár is a pogrom kitörése előtti este, de szerencsére senkit sem talált el. Vagyis nem volt ő olyan naiv, bűnbaknak kiszemelt kommunista, amilyennek Závada ábrázolja a regényében. És még egy figyelemre méltó tény: Nagy János népbírósági tárgyalása előtt Kunszentmártonban, a szomszédos faluban titokzatos, régen idejétmúlt, gyanús röpcédulák jelentek meg ilyen szöveggel: „A tőke ellen harcol a Magyar Élet Pártja”, „A keresztény ifjúságot juttatja álláshoz a Magyar Élet Pártja.”

Számos jel mutat arra, hogy a politikai rendőrség kiemelt figyelmet szentelt 1946 májusában Kunmadarasnak és környékének. A „zsidó népbíróság” tevékenysége felingerelte az inflációtól és nyomortól szenvedő szegényparasztokat, akiket a mélyülő politikai válsággal szembesülő helyi elit nem tartott vissza attól, hogy „megleckéztessék” a bajaik kútforrásának tartott, holokausztot túlélt zsidókat. Így a „forradalmi erőszak” kirobbantásában a zsidók iránti gyűlölet, a széthordott zsidó vagyon visszaadása körüli viták, a tomboló infláció, az éhínség és az MKP „spekulánsok” elleni propagandája mellett a politikai rendőrség tudatos provokációja is szerepet játszott.

És persze nem kerülhetők meg az 1946. július 30-i és augusztus elsejei miskolci munkástüntetések sem, melyek három zsidó meglincseléséhez vezettek. Az „Eljött az idő, hogy ezeknek a gazembereknek megmutassuk az öklünket!” mondat az első tüntetésre felszólító és a diósgyőri vasgyár faliújságjára kiszögezett „piros levélben” volt olvasható, melynek szerzője Dudás Alfréd MKP-aktivista volt.

A miskolci események, a kunmadarasiakkal ellentétben nem váltak közismertté, szigorúan „tabusították” őket. Főként azért, mert az erőszakot a Kecskés Ferenc vezette miskolci politikai rendőrség szabadította el, a helyi MKP-vezetés tudtával és beleegyezésével. Másodszorra pedig már a borsodi megyeszékhelyre leutazott Péter Gábor irányította az országos szervezésre épülő tömegtüntetést. Erről nem levéltári dokumentumok tanúskodnak, hanem azok az interjúk, melyeket az események résztvevőivel készítettem a kilencvenes évek elején. A megszólaltatott tanúk, a tüntetések résztvevői kivétel nélkül az MKP vagy a kommunista ifjúsági szervezet miskolci tagjai voltak, és szerepelnek Vitézy László 1996-ban készült, Kavics a sírra című dokumentumfilmjében is.

Ehhez képest legalábbis meglepő, hogy az 1945–46-os erőszakot a „népi kultúrával” magyarázó Apor Péter most megjelent könyvében (Forradalom a hátsó udvarban. Tömegerőszak, antiszemitizmus és politikai átalakulás a második világháború utáni Magyarországon 1945–1946) ez a kitétel szerepel: „A miskolci tüntetés minden bizonnyal a munkások saját akciója volt.” Ennél közelebb jár az igazsághoz (persze tendenciózusan értelmezve a tényeket) az a magyarázat, amit Nógrádi Sándor MKP-vezető adott az eseményekről. Ő 1965-ben a Kossuth Könyvkiadónál megjelent, Új fejezet kezdődött című visszaemlékezésében a következőképpen írja le a történteket: „Miskolcon és Diósgyőrben már napok óta folyt a suttogó propaganda és a nyílt agitáció az élelmezési korlátozások, a rendőrség és a kommunisták ellen. Ekkorra nem az 1945. novemberi hangulat volt, amikor még békés lefolyású tömegtüntetést lehetett szervezni. Ekkor már spontánul törtek a felszínre a visszafojtott indulatok a hallatlan ínség miatt. Ezt használta ki a reakció. Felszólították a diósgyőri munkásokat, hogy tüntessenek a rendőrség ellen és követeljenek élelmet. Az igazság kedvéért meg kell mondani, hogy a reakció hírverőinek sikerült a diósgyőri üzemi pártszervezetet is félrevezetni és rávenni a tüntetés támogatására. A tüntetést megtartották, fasiszta provokátorok vegyültek a tömeg közé, akik demagóg jelszavakat kiáltoztak és véres leszámolást követeltek. Ezen a napon meglincselték Fogarasi kommunista rendőrtisztet és egy volt feketéző malomtulajdonost. Ezzel köszöntötte a reakció a jó forint megjelenését.”

A miskolci munkástüntetések és lincselések a megszálló szovjet hadsereg, illetve az NKVD számára annyira fontosak voltak, hogy a róluk szóló jelentés eljutott Mihail Szuszlovhoz is, a moszkvai Kremlbe. Egyebek között ez is azt jelzi, hogy 1945-ben és 1946-ban a „forradalminak” álcázott erőszak forrása sokkal inkább az MKP politikája, nem pedig a „népi kultúra” volt.

A szerző további cikkei

LXIII. évfolyam, 8. szám, 2019. február 22.
LXII. évfolyam, 38. szám, 2018. szeptember 21.
LXII. évfolyam, 36. szám, 2018. szeptember 7.
Élet és Irodalom 2022