Márki-Zay és a demokrata jobboldal

Huszár Ágnes Márki-Zay Péter számos kijelentésével foglalkozik (Ki a keresztényebb?, ÉS, 2021/43., okt. 29.). Elemzését – célozva MZP keresztényi retorikájára – azzal az ironikus és szkeptikus mondattal fejezi be, hogy MZP részéről az orbáni rendszerrel „a vetélkedés a legkeresztényebb jelölt címéért folyik”.

A politikai kereszténység számos demokratikus nyugati államban megszokott, többnyire jobboldali-konzervatív irányzat. Általánosabban megközelítve egy baloldalinak és liberálisnak alapjában véve ritka esetben tetszhet egy jobboldali és konzervatív szemlélete és érvelése. Ez fordítva is igaz, és nagyon természetes. Hiszen éppen ebben különböznek. De ma különösen végzetes, ha ráadásul nincs meg az a legmélyebb felismerés, hogy mind a baloldali, mind a jobboldali (egyben mind a liberális, mind a konzervatív) nézet egyformán legitim, demokratikus. E kétszer két (baloldali-jobboldali, konzervatív-liberális) politikai visszacsatolás nélkül ugyanis megszűnik a demokrácia, amelynek stabilitását ezeknek az önszabályozó szerepe biztosítja. Éppen emiatt a liberális („nyugati”, polgári) demokráciák meglehetősen stabilak, és élhető rendszereknek bizonyultak.

A demokrácia mindig azért semmisült meg, mert az előbb említett visszacsatolási rendszerében az egyik „feed back” vagy túl erősen működött a másikhoz képest, vagy fordítva, túl gyengén. Így támadnak föl a demokráciaellenes szélsőjobboldali vagy a szélsőbaloldali rendszerek. Tévedés egyszerűen csak jobb- vagy baloldaliaknak nevezni őket. Az orbáni rendszer se jobboldali-konzervatív, és a populizmus is csak felszínes jelzője, hanem szélsőjobboldali, és az első ilyen, 1945-ben megsemmisített, klasszikus fasiszta-nemzetiszocialista változat demokratikus jegyekkel, kellékekkel leplezett – fasisztoid – újjáéledése.

A vallási alapon keletkező politikai kijelentések kétségtelenül kiválthatnak ugyan veszélyérzetet, különösen a kereszténységre hivatkozó korábbi és a ma hatalmon levő magyarországi politikai erők végzetes tevékenységének fényében. Huszár Ágnes iróniájának mélységét és indokoltságát tehát érteni vélem. Attól tartok azonban, hogy a jobboldaliságról előzőleg mondottak alapján MZP esetében a dolog nem ilyen egyszerű. Azért nem, mert a vallásra való hivatkozás egy konzervatív jobboldali részéről ugyanúgy nem tanúskodik szélsőjobboldaliságról, mint ahogyan egy baloldali részéről a kapitalizmus egyenlőtlenséget okozó természetének az elutasítása se feltétlenül szélsőbaloldali.

Márki-Zay miniszterelnöki jelöltsége nemcsak azért volt lehetséges, mert egyrészt alig tudtak róla valamit, és akik új arcot kívántak, megtalálták benne. Nemcsak azért, mert a baloldaliak és liberálisok egy része képes volt átszavazni, azaz racionálisan és toleránsan gondolkodni. Hanem azért, mert az eltelt száz év után mára talán a demokrata jobboldaliaknak valamivel nagyobb tábora lett, Auer Pál, Barankovics István stb. talán öntudatlan örököseinek. Én is nagyon aggódom, sikerül-e MZP-nek megúsznia, hogy ne billenjen át a retorikájával, de ameddig ez nem következik be, retorikája és vele a politikai céljai nem feszítik szét a jobboldali demokratikus kereteket. Hódmezővásárhelyen két éve gyakorolja a jobboldali demokratától elvárható megértést, amibe a cigányok támogatása, a szegények védelme, a zsidók emlékeinek ápolása éppúgy beletartozik, mint a közgyűlésben az állandó egyensúlyőrzés. Megjelenése az országos politikában helyreállíthat egy hiányzó politikai erőegyensúlyt a magyar demokratákon belül. Ezzel talán nemcsak baloldali demokrata, hanem jobboldali demokrata ellenfele is lesz a visszatért és pillanatnyilag a hatalmat bitorló, magát látszatdemokráciával álcázó szélsőjobboldaliságnak.