Sok hűhó, de miért?

A Magyarországon élő magyar állampolgárok egyre jelentősebb részének érezhetően elege van a Fidesz – lényegében Orbán Viktor – második, immár 11 éve tartó rémuralmából. Ezt jelzi az ellenzék kísérlete az összefogásra, melyet visszaigazolt az ellenzéki előválasztáson megtapasztalt élénk érdeklődés.

Az előválasztás két kérdésre keresett választ. Először: az egyéni körzetekben ki legyen az ellenzék közös jelöltje? Másodszor: ki legyen az ellenzék közös miniszterelnök-jelöltje?

Az első kérdés a körzetek döntő többségében különösebb hűhó, botrányok nélkül, néhol meglepő eredménnyel elérte a célját. Szerepét betöltve demonstrálta, hogy a végveszély órájában az ellenzék végre képes összefogni az ország elemi érdekének képviselete ügyében. Néhány esetben sikerült megszabadulni az ellenzék etikai, politikai elveinek, elvárásainak megfelelni képtelen, de a politikai térben régóta, erősen beágyazott személytől. A jelöltek választási sikere a továbbiakban egyéni kampányuk minősége és intenzitása mellett az ellenzék országos kampányának tematizálásától, őszinteségétől, az együttműködési szándék szinte folyamatos deklarálásától, tettekben és szavakban való hiteles megjelenésétől is nagymértékben függ.

Az előválasztás kommunikációja éppen ezen a területen okozott remélhetőleg jóvátehető károkat. Az első fordulóban, a miniszterelnök-jelöltek második nyilvános vitájában a közvélemény-kutatások alapján a legrosszabb pozícióban lévő jelölt úgy gondolta, hogy az egység megbontásával, egy kis karaktergyilkossággal még javíthat a helyzetén. Nem jött össze. Ennek ellenére az első forduló után a második és a harmadik helyezett jelöltek is átvették ezt a taktikát. Azt a látszatot keltették, mintha az előválasztás fő feladata az Orbán Viktor legyőzésére képes ellenzéki miniszterelnök-jelölt kiválasztása lenne. Igaz ez, akár közjogi, akár politikai értelemben?

A közjogi felület az egyértelműbb. Az országgyűlési választáson a választópolgárok az országgyűlési képviselőket választják. Egyéni körzetekben és listán. A miniszterelnököt – még az illiberális autokrácia Alaptörvénye szerint is (Országgyűlésről szóló rész 1. cikk 1. pont) – az országgyűlés, tehát a képviselők választják. A javaslattevő a köztársasági elnök. Így a miniszterelnök kiválasztásában a választópolgároknak nincs közjogi szerepe. Ezért ezen a síkon a címben feltett kérdésre az előválasztás alapján két választ kapunk. Az egyéni körzetekben: a közösen támogatható jelölt kiválasztásáért érdemes volt hűhót csapni. A listás helyekre az előválasztásnak nem volt közjogi válasza. A miniszterelnök-jelölt kiválasztása ezen a felületen megismételte a shakespeare-i választ: sok hűhó semmiért.

Politikai szempontból a kérdésre adott válasz már nem ilyen egyértelmű. Csak remélni lehet, hogy az egyéni választókörzetekben született eredmények a rendszerváltás mellett elkötelezett, jellemükben szilárd, önálló gondolkodásra képes személyeket hozta helyzetbe. Az ellenzéki közös lista összeállításában – a sok, több párt által is támogatott jelölt miatt – az egyéni választókerületi eredmények nem nagyon használhatók. Marad a pártok mindig gyanús, kulisszák mögötti alkudozása. Az a véleményem, hogy hasznosabb, fontosabb, észszerűbb lett volna a miniszterelnök-jelölt helyett a listák arányairól megkérdezni a választókat. Ebben az esetben akár egy forduló is elég lett volna.

Mi a helyzet a miniszterelnök-választással? Egyáltalán szükség van-e az országgyűlési választásokon miniszterelnök-jelöltekre? Közjogi értelemben láttuk, nincs. Politikai síkon a miniszterelnök-jelölt lényegében a demokrácia lebontásának esélyét erősíti fel. Persze értem én a kampányguruk igényét! A reklámhoz kell egy arc. Könnyebb eladni a portékát egy ismert, érdekes, jó esetben elfogadott politikus formájában. Meg ugye így lehet mindig, mindenhol ugyanazokat a módszereket, forgatókönyveket használni a kampányban. Függetlenül attól, hogy egy-egy személyre kihegyezett közvetlen elnök- vagy parlamentiképviselő-választásról van szó.  Az aktuális körülményeket, politikai helyzetet nem kellene figyelembe venni? Egy stabil demokráciában a hatalomkoncentrációnak kisebb a veszélye. Meg viszonylag egységes táborok küzdenek a voksokért, így hosszabb-rövidebb, simább-élesebb táboron belüli frakcióharcok, egyeztetések, alkudozások után könnyen kiválasztható a kampány arca, a tábort, a pártot a kampányban remélhetőleg vezetni képes személy. Ezért kevésbé veszélyes, ha szót fogadnak a kampányguruknak.

Sajnos Magyarország minden, csak nem stabil demokrácia. Itt egy illiberális, az egység látszatát – legalábbis kifelé – minden eszközzel fetisizáló, kommunikáló tábor áll szemben egy nyilvánvalóan sokszínű, megosztott, széthúzó társadalommal. Politikai értelemben az ellenzéki pártok végre arra vállalkoztak, hogy megkeressék, képviseljék az utóbbi politikai szereplő közös akaratát. Elég az intézményesített lopásokból, az „elit” urizálásából. Szégyen, hogy Magyarország az Európai Unióhoz történt csatlakozás után 17 évvel még mindig Európa támogatásra szoruló szegényházához tartozik. Tűrhetetlen, hogy ezek még véletlenül sem mondanak igazat. Például a béremelések valósága és kommunikációja köszönő viszonyban sincs egymással. Egy 10 százalékos béremelés csak alig több mint 8 százalék, miért nem januártól, csak márciustól sikerül megadni? Felháborító, hogy a munkahelyhez tartozó parkolók használatához az alamizsnával megalázott dolgozóknak bérletet kell vásárolniuk, miközben a kuratórium egyik tagja repülőútjait, helikopterezéseit közpénzből fizetik. A sor még hosszan folytatható.

A közös akaratra építő szövetség gyengítése már az előválasztás első fordulójában megkezdődött. A második fordulóban pedig vezető témává vált a kölcsönös vádaskodás. A másik és támogatói hazaárulók, hazugok, meg különben is a „rogánsegítiőket”. A miniszterelnök-jelöltek harmadik vitájának első harmada szinte csak erről szólt. A második forduló utolsó napjára már minden szereplőnek sikerült a Fidesz szintjére süllyednie.

Pedig a miniszterelnök-jelölt kiválasztására nem is lenne igazán szükség. A politikai helyzettől függően személye egy cikluson belül akár többször is változhat. Több példa volt erre Magyarországon is a rendszerváltás óta eltelt több mint 30 évben. Az előttünk álló ciklusban szinte biztosan még inkább jellemző lesz a kihívások gyakori változása. Nem lenne jó, ha még négy év múlva is a NER lebontásával kellene foglalkozni. Akkorra már remélhetőleg egy új, korszerű, a gyorsan változó feltételekhez alkalmazkodni képes, adaptív államot kell felépítenünk. Ha lépést akarunk tartani a globalizált világ fejlődésével, akkor nem foglalkozhatunk négy évig az Orbán-kreatúrák, oligarchák elszámoltatásával. Az információs társadalom és ezen belül a 4. ipari forradalom kihívásainak (például a digitalizáció, az automatizáció a társadalomra, gazdaságra, oktatásra gyakorolt hatásának megismerése, a gyors adaptáláshoz szükséges feltételek, készségek kialakítása) vagy – a harmadik miniszterelnök-jelölti vitán is felvetett – klímaváltozásnak kellene a politikát és a közbeszédet uralnia. Biztos, hogy ezeknek a kezeléséhez ugyanarra a miniszterelnökre lesz szükség, mint a NER lebontásához?

Taktikai szempontból is erősen megkérdőjelezhető a miniszterelnök-jelölt kiválasztása az országgyűlési választások előtt. Egy közösség, projekt, kampány irányításának csak egyik, de semmiképp sem egyedüli módszere az egyszemélyi vezetés. A kollektív vezetésnek több taktikai előnye is lehet. Először is így az ellenfél nem irányíthatja kampányát egy személyre. A több, mozgó célpont biztosan rontja a karaktergyilkosság hatékonyságát. Ha a vezetés egyik tagját célkeresztbe fogták, akkor ideiglenesen vagy akár véglegesen kivonható a tűzvonalból. Másodszor, a több szereplő egy időben több oldalról, szempontból veheti tűz alá az ellenfél nézeteit, tetteit, terveit. Pláne ha az akciók tartalmának összehangolásával egy hatékony, elsöprő össztüzet sikerül kialakítani. Nagy hiba lenne ennek az előnynek a feladása csak azért, mert manapság – a konkrét körülményektől függetlenül – az elnöki rendszerek igényeire kidolgozott, egy személyre fazonírozott kampánystratégiát veszik át a parlamenti választásoknál is.

Összefoglalva: először, az ellenzéki előválasztás során csak az egyéni képviselőjelöltek kiválasztásánál volt indokolt bármekkora hűhót csapni. Másodszor, a listás helyek elosztása is megérdemelt volna ennyi energiabefektetést. Harmadszor, a miniszterelnök-jelölt kiválasztása viszont közjogilag értelmetlen, haszontalan (sok hűhó semmiért), politikailag egyenesen kontraproduktív (sok hűhó sok veszteségért) volt.