Sarokkövekről és más dolgokról

Zavarba ejt Bokros Lajos Az újjáépítés csiszolatlan sarokkövei című sorozata. Már a címben szereplő metafora is gondot okoz: „csiszolatlan sarokkő”. Nekem ez olyasmit sugall, hogy itt megkerülhetetlen és alapvető fontosságú igazságokról lesz szó, amelyeket a szerző tekintettel a közönség (egy közéleti hetilap olvasói) és a terjedelem jelentette korlátokra érthető módon nem fejthet ki kellő részletességgel.

Aztán rögtön az első mondat: „A gazdasági és politikai rendszerváltás óta eltelt, emberöltő hosszúságú időszakban nem haladt előre a kapitalizmus valódi természetének megértése.” (A hatékony és tisztességes kapitalizmus politikai gazdaságtana, ÉS, 2021/42., okt. 22.) Az általános alany használata bár nem szép, mindenesetre kellően óvatos, így szerencsére nem kell azon vitatkoznunk, hogy kik nem értik Magyarországon a kapitalizmus valódi természetét, ezért talán remélhető, hogy Bokros szerint is vannak mások, legfeljebb kevesen, akik értik. Felmerül azért az emberben az is, vajon mennyire értik a kapitalizmus igazi természetét Nyugaton azok a milliók, akik elégedetlenek vele, és ennek jeleként populista és demokráciaellenes vezetőket szavaznak hatalomba.  

Tovább olvasva az írást a kényelmetlen érzés fokozódik: Bokros univerzálisnak szánt definíciói többnyire árnyalatlanok és indokolatlanul leegyszerűsítők. Politikai gazdaságtana ismertetése során egyetlen szóval sem utal arra, hogy az általa ismertetett definíciók és tézisek mellett, amelyeket nyugodtan nevezhetünk a közgazdasági főáramhoz tartozóknak, léteznek ezekkel vitatkozó, alkalmanként ezeket cáfoló, nagyon komoly – például Nobel-díjjal honorált – másfajta gondolatmenetek is. Az egyszerűség kedvéért két csoportra gondolok: azokra, akik elmélyült bírálatban részesítik a kapitalizmust, ezen belül a kapitalista piac működését, de fontosnak tartják, hogy diagnózisokkal és javaslataikkal a működési hibák és anomáliák kiküszöbölését segítsék.1 És vannak mások, akik szerint a kapitalizmus – összes erényének és vívmányának az elismerése mellett – a fejlett világban legalábbis túlélte önmaga hasznosságát, ezért meghaladható és meg is haladandó.2 Vegyük észre, senki nem állítja, hogy ezek a gyakran egymással is szemben álló gondolatmenetek viszont univerzálisak, minden vita felett állók lennének. Az azonban lényeges, hogy a közgazdaságtannal különösebb mélységben nem foglalkozó olvasó képet kapjon arról, hogy ezekről a kérdésekről ebben a tudományágban is legitim vita zajlik, és már csak ezért is legitim kell hogy legyen az a vita is, hogy milyen legyen a kapitalizmus Magyarországon. Más szavakkal, jó lett volna, ha Bokros a lécet kicsit alacsonyabbra helyezve egyértelművé teszi, hogy ezek a megállapítások inkább az ő gondolatmenetének, az ő értékrendjének a sarokkövei, nem feltétlenül a magyarországi, pláne nem az általa hatékonyként és tisztességesként aposztrofált kapitalizmuséi.

A továbbiakban mindenesetre az elsőként említett irányzat talaján állva szeretnék néhány bíráló észrevételt megfogalmazni Bokros politikai gazdaságtanával kapcsolatban, bár nem tagadom, a másodikat is igen rokonszenvesnek találom. Magyarország szempontjából azonban – és ebben biztosan nincs vitám Bokrossal – a feladat még jó darabig a „hatékony és tisztességes kapitalizmus” kitalálása lesz, bármit jelentsen is ez, nem pedig a meghaladása.

Bokros eljárása – definiálja a követendő mintát, és ezzel veti egybe a magyarországi realitásokat – engem egyfajta fordított „Nirvána-érvelésre” emlékeztet. A fogalmat H. Demsetz amerikai közgazdász3 vezette be, bírálva azokat, akik a piaci kudarcokat valamifajta idealizált intézményi állapottal vetik egybe ahelyett, hogy a reálisan létező (tehát valóban egybevethető) alternatívát tekintenék az összehasonlítás alapjának. Bokrosnál azonban minden jel szerint létezik ez az ideális állapot – ez az, amit „hatékony és tisztességes kapitalizmusnak” nevez –, amitől a magyarországi gyakorlat jócskán elmarad. Ezért az ő, egyébként vitathatatlanul tiszteletre méltó célja, hogy a hazai állapotainkat erre az ideálisnak tekinthető szintre „feljavítsa”.

Ez az ideális szint azonban alkalmasint sem nem hatékony, sem nem tisztességes.  Először a hatékonyságról néhány megjegyzés:

„Minél szabadabb lesz a piac, annál hatékonyabb lesz (a) (...) hozzájárulása a társadalmi jólét növekedéséhez” – jelenti ki megfellebbezhetetlenül a szerző. Egyfelől, mondhatnánk. Másfelől ugyanez a szabaddá tett kapitalista piac globálissá válva a katasztrófa szélére juttatta az emberiséget, gondolok a széndioxid-kibocsátás okozta globális felmelegedés veszélyeire. De nem hagyhatók figyelmen kívül azok a bírálatok sem, amelyek szerint ez a piac a szabadságával élve csak rövid távra optimalizál. Ismeretesek empirikus kutatások, amelyek szerint a vállalatvezetők gyakran nem hajtanak végre hosszabb lejáratú, egyébként összességében nyereséggel (pozitív jelenértékkel) kecsegtető beruházásokat, mert az ösztönzésük a nyereség rövid távra történő maximalizálásáról szól. A jelenségre már terminus technicust is találtak: shorttermism.4 Más szavakkal ez azt jelenti, hogy a kapitalista piac a lehetőségei alatt teljesít. Az pedig triviális, hogy ennek a piacnak nincsenek mechanizmusai és intézményei az emberiség igazán hosszú távú problémái számára.5

Bokros ezzel együtt is okkal ünnepli a piaci versenyt akként, mint ami hozzájárul a fogyasztó jólétének a növekedéséhez. Ennek kapcsán azonban legalább egy mondatot megérdemelt volna, hogy a modern kapitalizmus legújabb vívmányai – az ún. platformvállalatok, a Google, az Amazon, a Face­book és általában a mesterséges intelligencia – milyen fenyegetést jelentenek a piaci versenyre, a Bokros által joggal ünnepelt fogyasztói szuverenitásra és egyébként általában a demokratikus berendezkedésre.6  

Igaz, Bokros a főáramú közgazdaságtannal együtt megengedi, hogy a piacnak lehetnek hibái – ezek ismeretesen a piaci kudarcok. Két rövidke mondat erejéig említést is tesz erről, amennyiben az állam dolga ezek kiküszöbölése. Ám a dolog azért ennél biztosan többet érdemelne, ha például arra gondolunk, hogy az állam még a legfejlettebb országokban is mennyire rossz teljesítményt nyújt a széndioxid-kibocsátás – negatív externália, azaz piaci kudarc – megfékezésében.

És ami a tisztességet illeti.

Természetesen megint csak nincs vita köztünk abban, hogy a kapitalista piac minden más, korábbi koordinációs mechanizmusnál jobban hozzájárult az emberiség anyagi és szellemi gyarapodásához. Egyfelől. Másfelől e piac működésének az eredményeként „önkényes és igazságtalan (...) a vagyon és a jövedelem eloszlása”.7 A kapitalista piac működése nyomán kibontakozó társadalmi-gazdasági egyenlőtlenségek növekedése a globális felmelegedéshez hasonlóan egzisztenciálisnak tekinthető fenyegetés, azaz létükben veszélyezteti a demokratikus társadalmakat. Bokros itt ismertetett politikai gazdaságtanában azonban nem jut hely az elosztási igazságosság számára. 

A Bokros által ünnepelt piaccal ennél szélesebb értelemben is vannak bajok. 1944-ben megjelent munkájában8, ami azóta világszerte alapvető hivatkozás lett a kapitalista piac bírálói számára, Polányi Károly arról ír, hogy ellentétben a történelem folyamán létrejött többi piacgazdasággal, amelyekben a társadalom és annak értékei határozzák meg a piacot és a piaci viszonyokat, a kapitalista piac és a társadalom kapcsolata a visszájára fordult; a kapitalista piac mintegy bekebelezi a társadalmat, ráerőlteti a saját értékeit a társadalomra.

Vegyünk egy, a legtöbb kultúrában ellenszenvesnek tartott, ezért elutasított tulajdonságot, a mohóságot, amely ismeretesen a kereszténységben a hét fő bűn egyike.

A paradoxonra – az egyéni mohóság elősegíti a közösségi gyarapodást – már a korai gondolkodók felfigyeltek. B. Mandeville (1670–1733) A méhek meséje című, kicsit klapanciaszámba menő, de annál vitriolosabb költeményében többek között ezt írja: „millió szegénynek munkát adott a fényűzés, (...) Irigység, hívság, karba kart, Fellendítették az ipart.”9 Az 1987-es Tőzsdecápák című filmben Michael Doug­las, a tőzsdeügynök Gordon Gekko szerepében ezt mondja „Jobb szó híján a mohóság jó dolog. (...) mert megragadja az evolúció szellemét.” M. Sandel, a Harvard egyetem filozófiaprofesszora 2012-ben megjelent könyvében10 példák sokaságát sorolja fel – béranyaság, örökbefogadás, szervátültetés, katonai szolgálat, egyetemi felvételi –, ahol a piaci viszonyok megjelenése korrumpálja a társadalom számára fontos értékeket és tevékenységeket.

Ha azt gondolnánk, hogy ez csak egy régvolt fűzfapoéta gúnyolódása vagy egy, az idők szavát rosszul értő kortárs filmrendező tévedése, netán egy széplelkű entellektüel kesergése, nos, a közgazdasági főáramhoz tartozó Nobel-díjas Jean Tirole egyébként kitűnő könyvében11 egyetértően idézi Daron Acemoglut, egy másik neves kortárs közgazdászt, aki szerint, „...a mohóság absztrakt értelemben sem nem jó, sem nem rossz. Ha a mohóságot profitmaximalizáló, versengő és innovatív magatartásba csatornázzuk erős törvények és szabályok uralma alatt [akkor jó] (...) Ha azonban kikerül a megfelelő intézmények és szabályok ellenőrzése alól, járadékvadászattá, korrupcióvá és bűnözéssé degenerálódik.” Bokros „finom kölcsönhatásról, érzékeny egyensúlyról” beszél. A fenti esetek számomra nem ezt bizonyítják; a kapcsolat inkább erős és javarészt egyirányú. Ezzel természetesen nem akarom állítani, hogy a körülmények hatására is változó társadalmi eszmék ne gyakorolnának maguk is hatást a piac működésére. Példa erre napjainkban a megújult érdeklődés a vállalatok társadalmi felelősségvállalása (ESG) iránt, amitől sokan sokat várnak, de áttörésről azért egyelőre nem beszélhetünk.

És végül az állam szerepe.

Bokrosnak igaza van, amikor a piac és az állam viszonyát nem vagy-vagy, hanem is-is kategóriákban tárgyalja. Ám nála az állam szerepe eléggé korlátozott, ahogy az a főáramú közgazdaságtanból is ismert: a klasszikus, „éjjeliőr” funkciókon túl (jogbiztonság, a tulajdon védelme, a szerződések kikényszerítése) idetartozik még a verseny elősegítése és a piaci kudarcok kiiktatása. A többit a piaci verseny megoldja. Vagy nem. Itt van például a felzárkózás elősegítése. Gazdaságtörténeti közhely, hogy a három nagy és sikeres felzárkózási hullám – Japán, Korea, Tajvan és a többi ázsiai kistigris, és végül Kína – mindegyikében az állam vezető szerepet játszott. Kevesebb szó esik róla, de releváns Mauritius sikeres példája is a XX. század közepén, hogy az Egyesült Államok és Németország felzárkózásának állami támogatásáról a XIX. században ne is beszéljünk.12 A felzárkózás támogatása, sőt irányítása, ami egyébként döntő fontosságú a mi esetünkben is, csak egy az állami feladatok közül. Egy másik a jövőbeni fejlesztési irányok megtalálása, kikísérletezése.

Megértem, hogy a magyarországi viszonyok között Bokros nem szívesen beszél arról, hogy lehet-e, kell-e, egyáltalán szabad-e szerepet kapnia az államnak a fejlesztési irányok kijelölésében. Ám amikor a „hatékony és tisztességes kapitalizmus politikai gazdaságtanáról” ír, ez a fontos kérdés nem kerülhető meg. Nem vitatom, hogy az állami aktivizmusnak megvannak a maga veszélyei, ahogy annak is, ha pusztán a piacra bízzuk ezeknek az irányoknak a megtalálását. Kockázatos ez is, kockázatos az is.

1 G. Akerlof, R. Shiller, J. Stiglitz, hogy csak három kortárs Nobel-díjast említsek, és természetesen J. M. Keynes

2 R. Skidelsky–E. Skidelsky, Mennyi az elég …, Corvina, 2014

3 H. Demsetz, Information and Efficiency, 1969 https://www.jstor.org/stable/724977

4 M. Jacobs–M. Mazzucato, A kapitalizmus újratervezése, Kossuth, 2018

5 Ch. Gollier, Etikus eszközértékelés és a jó társadalom, Napvilág, 2020

6 Jean Tirole, Közgazdaságtan a közjóért, megjelenés előtt

7 J. M. Keynes, A foglalkoztatás, a kamat és a pénz általános elmélete, KJK, 1965

8 Pollányi Károly, A nagy átalakulás,  Napvilág, 2004

9 Idézi R. Skidelsky–E. Skidelsky

10 M. Sandel, What money can’t buy, 2012

11 Jean Tirole

12 D. Rodrik, A globalizáció paradoxona, Corvina, 2014