Érthetetlen

Nagy Imre emlékezetét hiányolja Ungváry Rudolf (Ami a felejtést jóvá teszi, ÉS, 2021/43., október 29.), mivelhogy szerinte ő volt „a képzelt nemzeti egységnek a hőse”. Túl azon, hogy 1956-ban nem jött létre nemzeti egység – ezt a rövid idő okán a szerző is beismeri –, Nagy Imre, a Gerő Ernő által javasolt miniszterelnök soha nem volt az egység kifejezője. Már kinevezése másnapján a Szabad Európa Rádió rámutatott moszkovita és csekista múltjára. Egyesek úgy emlékeztek rá, mint begyűjtési miniszterre, mások pedig a Magyar Köztársaság első kommunista belügyminisztereként. Voltak, akik hibájául rótták fel a tsz-ek szétverését, megint mások azt, hogy efölött önkritikát gyakorolt. Ő írta alá a felkelők elleni statáriumot, viszont ő nem intézkedett, amikor a csőcselék a Köztársaság téren lincselt. Novemberben, amikor a felkelők még az orosz tankok ellen harcoltak, ő már a jugoszláv nagykövetségen dekkolt. Újratemetését követően egy rövid ideig valóban a forradalom deklarált vezetője lett, mert a még hatalmon lévő állampárt ezt a narratívát erőltette, bizonyítandó, hogy vezető kommunista is lehet hazafias magyar ember. Persze, amikor a választásokkal elvesztette a kormányrudat, korifeusai már csak saját pénzből vihették tovább a Nagy Imre-kultuszt. A „forradalom miniszterelnökének” levelei, beadványai, vallomásai és emlékiratai bizonyítják, haláláig nem tagadta meg kommunista nézeteit. Érthetetlen tehát, Ungváry Rudolf miként várta tőle, hogy megvalósítsa „a kapitalizmuson alapuló nyugati polgári demokráciát”. Amely – teszi hozzá Ungváry – „ellentmondásaival együtt a történelem eddig legélhetőbb rendszerének bizonyult”. Na ez az, amivel Nagy Imre sose értett volna egyet.