„Több szemlélődéssel, közös fénytörésben”

Ketten egy új könyvről – Mesterházi Mónika: Nem félek. Magvető Könyvkiadó, Budapest, 2021, 126 oldal, 2499 Ft

A címadó vers a kötet leghosszabb szövege, melyet a szerző Márványi Juditnak emlékének ajánl. Ebben – a többi szövegtől eltérően – a gyászt folyamatában látjuk kibomlani. A fragmentált szöveg egyes egységei töredékekben villantják fel a szeretett barát kórházi tartózkodását, lassú halálát, az újra és újra megtörténő, mozdulatokba, félszavakba bújtatott búcsú-kísérleteket, majd a halált és az azt követő elfogadást. Ez a vers abban is eltér a többitől, hogy nem egyetlen, jó szögben kivágott képpel dolgozik, hanem egy motívumra épít nagyon finoman. A tenger nem csak ebben a szövegben kap szerepet, a kötetben máshol is felbukkan, mindig egyfajta jótékony távolságot, szükséges, megnyugtató otthon-nem-létet jelentve. A Nem félek tengere egyszerre jelenti a távolodó másik alakját és a nyugalmat adó távollétet. A vers elején ezt olvassuk: „(…) és megérkeztem / a tengerhez, te vagy a tenger, / mondtam, és most nézlek.” (88.), majd a zárlatban a beszélő a tenger felé tart, ami jelentheti a megnyugvást, de a halálban való egyesülést is: „(…) Elindulok erre, mert szép az ösvény, / megyek egy irányba, ahogy élek, // le a vízhez, (…) / és nem foglalkozom a visszaúttal, / megyek le, ott a tenger.” (95.)