Habár

VISSZHANG - LXV. évfolyam, 42. szám, 2021. október 22.

Antiszemitizmus és 1956 kapcsolatáról ideáltipikusan kétféle reagálás ismeretes. Az egyik szerint teljesen törvényszerű, ami történt, alig több mint tíz évvel a holokauszt után nem is lehetett nagyon mást várni. A másik tipikus reakció szerint ’56-ban semmilyen számottevő antiszemita jelenség nem volt tapasztalható, legfeljebb elszórt és rögtön a „helyére tett” – a tömeg által lehurrogott – megnyilvánulásokról beszélhetünk.    

A dolog azonban korántsem ilyen egyszerű. A beszélgetés ugyanis – további kérdésekre válaszolva, de sokszor anélkül is – gyakran úgy folytatódik, hogy a kérdezett elbizonytalanodik. „Habár” – mondja, és elkezd mindenféle komoly vagy kevésbé komoly antiszemita megnyilvánulásról beszélni, amiknek ő tanúja volt, és amik többé-kevésbé megkeserítették az érintettek életét. Tapasztalatom szerint különösen igaz ez az akkor még kisiskolás, ma tehát hetven év körüli nemzedékhez tartozókra, akik gyakran már arra sem emlékeznek, hogy öt perccel korábban hova tették le a szemüvegüket, de meglepően jól tudják rekonstruálni az évtizedekkel korábban megesett dolgokat. Hiába, a memória időskorban már csak így működik.

Az ’56-ban már felnőttek, tehát a szülők és nagyszülők nemzedékével kapcsolatban súlyos atrocitások tömegét tárja fel ez a „habár-emlékezet”.  Ami szöges ellentétben áll azzal a képpel, ami az ezt a korszakot tárgyaló könyvekből kirajzolódik. Ezen művek szerzői ugyanis – az általam korábban már idézett és különösen nagyra tartott Standeisky Éva kivételével, aki az ilyen esetek többszörösét írja le – pontosan megszámolták az ily módon megszámolhatatlant (amiből úgy tűnik, hogy valami olyasmit gondolnak, hogy minden jelenség megszámolható, ami pedig nem, az nem is létezik), és arra az eredményre jutottak, hogy ’56-ban pontosan tizenkilenc ilyen atrocitás történt.

Ami pedig a következő generációt illeti, az egykori osztálytársak között gyakori, hogy a szemtanú olyan atrocitásra is emlékszik, amire annak elszenvedője már vagy még nem, hiszen az inzultus elszenvedője sikeresen fojtotta el a valamikor megesett dolgokat. Gyakran „apróságról” van csak szó, például olyanról, amikor nagyszünet után valakit nem akartak visszaengedni az osztályba az ebben az ügyben otthon nyilván kiművelt osztálytársak, mondván, ide zsidó nem teheti be a lábát. Mindenesetre letépték róla, összeköpdösték és a szemétbe dobták úttörőnyakkendőjét. Az érintett már nem is emlékszik erre, de az osztálytársak és az állítólagos elkövetők annál jobban. Sokkal gyakoribb az, amikor a lezsidózott osztálytársat származására utaló gúnynévvel, ennél is gyakoribb, hogy a családnév korábbi magyarosítását megelőző névvel illették. De komolyabb atrocitásokat is megőriz, és olykor elrejt, a gyarló emlékezet. Például olyat, amikor a zsidó/kommunista/ávós – ezek akkor gyakran rokon értelmű szavakként voltak használatban – apát már jöttek felkoncolni, de a kivégzés valahogy mégis elmaradt.   

Több mint fél évszázaddal az egyesek által „sajnálatosnak”, mások által „az egész világnak példát mutatónak” tartott események után tehát még mindig várnunk kell arra, hogy végre szembenézzünk történelmünk ezen meghatározó jelentőségű fejezetével.   

A szerző további cikkei

LXVII. évfolyam, 22. szám, 2023. június 2.
LXVII. évfolyam, 16. szám, 2023. április 21.
LXVII. évfolyam, 14. szám, 2023. április 6.
Élet és Irodalom 2024