Párhuzamos sivatagok

(Roberto Bolaño: Vad nyomozók, rendezte Kelemen Kristóf, Radnóti Tesla Labor)

A Vad nyomozók nem lett könnyű előadás, és a befogadását csak nehezíti, ha nem ismerjük az alapanyagot. A történet nem lineáris, nem is egészen érződik a valóságban játszódni, az átirat és a rendezés pedig nem  az eseményekre, inkább a benyomásokra összpontosít, beleérzési és áttekintési pontokat teremt. A magukat zsigeri realistának nevező fiatal költők úton vannak, előbb azzal a konkrét, bár részben spirituális céllal, hogy megtalálják az irányzat szellemi ősanyját, aztán inkább cél nélkül, talán közben időnként írnak is, de azért többnyire inkább szexelnek, szerelmesek, bajba kerülnek – és közben lecsiszolódik róluk is a meg nem alkuvás, ez a golyóálló élménye a saját mindenki másnál különb mivoltuknak. Kelemen Kristóf szatirikus, de együttérző rendezéséből viszont nem a nagy durranás utáni depresszió jön le, hanem ennek az elkerülhetetlensége és egyúttal az ezzel való odavetett, hanyagul elegáns, de semmiképpen sem passzív megbékélés.