A svájci módszer

VISSZHANG - LXV. évfolyam, 38. szám, 2021. szeptember 24.

Néhány adalékkal szeretném kiegészíteni Gervai András cikkét (A célszemély: Friedrich Dürrenmatt, ÉS, 2021/36., szept. 10.), amely a Tages-Anzeiger – s illendőségből nevezzük meg a szerzőt: Andreas Tobler – nyomán ismerteti, hogy a svájci Szövetségi Rendőrség több százezer személy között 1941-től 1989-ig megfigyelés alatt tartotta Dürrenmattot is, aki e csaknem öt évtized alatt a nácik felé orientálódó egyetemistából világhírű, de baloldali szimpatizánsként gyanús író lett. A svájci államrendre nézve veszélyesnek tekintett elemek megfigyelésének kezdete azonban nem a második, hanem az első világháború idejére nyúlik vissza.

Erre Inke Arns, Sylvia Sasse és Krasznahorkai Kata hívta fel a figyelmemet, akik 2019 őszén Artists & Agents címmel kiállítást rendeztek a dortmundi HMKV termeiben. Levéltári dokumentumok és eredeti műalkotások segítségével mutatták be, hogyan foglalkoztak az egykori szocialista országok állambiztonsági szervei a performansz­művészettel, s miként reflektáltak erre a művészek annak idején, illetve utólag, saját aktáikat megismerve. A ma már posztszovjetnek nevezhető térségre és időszakra koncentráló kiállítás azonban térben és időben is tágabb horizontot fogott át: érintette a CIA latin-amerikai műveleteinek dokumentációját az 1970-es és 80-as évekből, illetve a svájci politikai rendőrség 1918–19-es tevékenységét is.

A három kurátorral interjút készítettem a kiállításról („Plátói félelem”, Magyar Narancs, 2020. május 14.). Ebbe nem fért bele, de most, a Dürrenmatt-akták apropójából aktuális az is, amit a svájci megfigyelésekről elmondtak. Az 1917-es orosz forradalom után a svájci politikai rendőrség célba vette a dadaistákat – végtére is Lenin egyenesen Svájcból utazott Szentpétervárra. A zürichi Cabaret Voltaire-ben akciózó, háborúellenes dadaistákat afféle „bolsevik társaságként” tartották számon. Kommunistagyanús, illetve kelet-európaiakkal kapcsolatba kerülő személyek lévén adatokat gyűjtöttek róluk. Hugo Ball és Emmy Hennings nemcsak „forradalmi propaganda terjesztése” miatt volt gyanús, hanem azért is, mert együtt éltek, noha nem voltak házasok. A román Tristan Tzara – az iratokban: Zara – pedig tévesen orosz állampolgárként szerepel. Velük együtt 694 megfigyelt található a Vizsgálatok a bolsevik machinációkról című listán.

Sylvia Sasse szerint a svájci Szövetségi Levéltárban kutatható Fichenek, azaz akták a kelet-európai iratokhoz hasonlóan megmutatják, miként működött ott az „ellenség kitermelése”. Egyrészt irreleváns információkat is gyűjtöttek: Max Frisch író egyenesen csalódott volt a saját aktájától, ezért finoman korrigálta, ironikusan kommentálta a keleti értelmiségiekkel való találkozásainak nagyrészt nevetséges megfigyeléseit, és relevánsabb eseményekkel egészítette ki azokat, mint amelyeket az állambiztonság évente egy-kétszer megfigyelt. Másrészt a svájci állambiztonság részt vett baloldali fiatalok kriminalizálásában is. Az 1971 és 1990 közötti akták szerint például aprólékos és fantáziadús módon figyelték meg és zaklatták az 1980-as évek balos mozgalmának fotósát, Klaus Rózsa Miklóst. Christof Nüssli és Christoph Oeschger kötetében (Miklós Klaus Rózsa, Spector Books, 2014) úgy tette közzé az aktáit, hogy néhányra ráragasztotta a megfigyelése idején készített saját fényképeit – perspektívája mindig ellentétes az állambiztonságéval. Rózsa a „szélsőséges adatbázisba” is bekerült, mert rendőröket fotózott munka közben. Míg az NDK állambiztonsági szerve, a Stasi „ellenséges negatív elemeknek” nevezte kritikusait, a Svájcban megfigyelt és potenciális ellenségként elképzelt elemek „kaotikusok”, „militánsok” és „szélsőségesek” vagy „szocialisták” voltak.

A szerző további cikkei

LXVI. évfolyam, 48. szám, 2022. december 2.
LXVI. évfolyam, 1. szám, 2022. január 7.
LXIV. évfolyam, 45. szám, 2020. november 6.
Élet és Irodalom 2023