Egy neomítosz születése

Király István születési centenáriumára írt kolumnás cikkében (Egy mítosz anatémája, ÉS, 2021/29., július 23.) Soltész Márton a bolsevista ideológus-irodalomtörténész-belső titkos tanácsos apologikus rehabilitálását harangozza be. A hőséről elnevezett díjjal is kitüntetett irodalomtörténész szerkesztette Királynak a 2017-ben a Magvetőnél megjelent Naplóját, melyről és szerzője emberi, irodalomtudósi, valamint irodalompolitikusi alakjáról Havasréti József írt reális és súlyosan kritikus elemzést (muut.hu). Soltész láthatólag behatóan ismeri Király életét és életművét, ám mivel 1987-ben született, a két évvel később elhunyt Királyt személyesen nem ismerhette. Én viszont – épp negyven évvel idősebb lévén nála – ismertem, így kiegészíthetem és ellenpontozhatom az általa felrajzolt portrét.

Még diákkoromban a 60-as évek közepén folyóiratban (nyilván a Kortársban) olvastam az ideológus Király elrettentően dogmatikus eszmefuttatásait. Az ELTE magyar szakán feltétlenül Adyról akartam írni a szakdolgozatom, de ezek után – noha tudtam, hogy ő az első számú Ady-szakértő és Ady-hívő – semmiképp nem nála. Szerencsémre másodévben felfedeztem Bessenyei György Ady-előadását, őt kértem hát fel témavezetőmnek. Persze azért 1970-ben hallgattam Király előadásait, alaposan elolvastam ugyanaz évben megjelent kétkötetes, az 1905–1912 közti időszakot tárgyaló nagy Ady-monográfiáját, és szemináriumára is jártam. Valóban kitűnő, vitázó diákjaival is nagyvonalú tanár volt, és kiemelkedően művelt a filozófia és irodalom terén. Adyt minden ízében ismerte, verselemzései könyvében rendkívül invenciózusak; ám az igazi Adyt – szabad szellemiségét visszájára fordítva, tehát meghamisítva – materialistaként és a bolsevizmus előfutáraként interpretálta.

A júniusi négyszemközti vizsgán Ady-témát adott, de már a második percben félbeszakított: „Tudjuk, hogy ezt maga tudja”; beírta a jelest az indexembe, amit átnyújtott. „Hanem mondja, miért publikál a Magyar Műhelyben?” Ti. épp akkor jelentek meg ott – a korlátozottan nyilvános egyetemi fórumokon kívül – először verseim. „Azért, professzor úr, mert a hazai lapokban nem közlik az írásaimat” – feleltem. Kis szünet után fejét ingatva baráti hangnemben, ám fenyegető ízzel így folytatta: „Ádám, Ádám, nem lesz ennek jó vége!” „Szívesen megmutatom professzor úrnak is a verseimet” – mondtam erre. „Én meg szívesen elolvasom” – reagált végre adekvátan. Pár nap múlva bevittem hozzá egy anyagot, újabb egy hét múlva várt vissza. Rögtön a tárgyra tért: „Maga kész költő, nem vitás. De miért olyan szomorúak a versei?” A jelzőn tényleg hangosan meglepődtem: „ezt sohasem éreztem”, és valahogy így folytattam: „Az élet drámaisága nyilván megjelenik bennük, de hát különben mit érnének?” Ő kötötte az ebet a karóhoz, hogy bizony szomorúak, pedig „nézzen maga köré, Ádám, milyen szép az élet! Süt a nap, zöldell a természet, pezseg az ország, a világ – hát miért a komorság!?” Az élet szép voltában és a komorság elvetésében egyetértettünk. Ekkor felajánlotta, hogy odaadja a verseket Török Endrének, aki a Világirodalmi Tanszék egyetemi tanára és a Kortárs szerkesztőbizottságának is tagja volt. Megköszöntem. Ősszel bementem Törökhöz, akinek némi tűnődés után felrémlett, hogy Király tanár úr tényleg adott neki verseket tőlem; majd utánanéz, mi van velük. Persze hogy nem történt semmi.

Világos volt számomra, hogy Király – kihasználva a vizsga kínálta alkalmat – Aczél György üzenetét közvetítette. Amint Török, illetve a Kortárs is az aczéli elvárás szerint járt el. A bolsevik diktatúra idején minden alacsonyabb hatalmi centrum a legfelső akarat transzmissziós szíja volt. Az a tény, hogy ma egy ellentétes ideológiájú rezsim ugyanígy működik, nem menti fel az előzőnek a kiszolgálóit – akkor sem, ha hittek az eszméjükben, és ha kitűnő képességűek voltak is. Soltész Márton társszerkesztője egy idén megjelenő 1000 oldalas Király István-kötetnek, szavai szerint „e minden ízében aktuális életműnek”, mely a Petőfitől Tandoriig címet viseli. A könyvet nyilván annak ismeretében lehet majd megítélni; ám a cím máris nyilvánvaló irodalomtörténeti csúsztatás. Az alapjában révaista – nacionalista neosztálinista –, minden ízében politikus Király elvi ellensége volt a kortárs modern és neoavantgárd irodalomnak akkor is, ha egyszer vendégül látta Tandorit, aki viszont egyértelműen apolitikus volt, de azért utálta a bolsevik diktatúrát és a nacionalizmust egyaránt. A Király-életmű aktualitása éppen itt mutatható ki. Az olyan, magasan kvalifikált, jelentős képességű, szakmájában kiválót is alkotó intellektüel életművének aktualitásáról van szó, akiben összekapcsolódik a diktatúra fontos posztokon történő folyamatos kiszolgálása és önnön, belülről fakadó nacionalista attitűdje.  Erre a neomítoszra van ma állami kereslet.