A nyugalom ereje

A 2006 ősze óta, azaz immár lassan másfél évtizede – néhány időközi voksolást leszámítva – minden választást elveszítő hazai ellenzék újabb fiaskóra készül. Az első látásra talán kedvezőnek tetsző közvélemény-kutatások ellenére a kormányváltó szándékkal kooperáló Fidesz-ellenoldali konglomerátum lassan emberöltőnyi időszakra visszatekintő elhúzódó válságállapotban működik, melynek valós okait mindeddig nem tárták fel. (Előzmény az ÉS-ben: Radnóti András: Amikor a győzelem is vereség, 2021/25., június 25.)

A magyar középtársadalom generációkon keresztül átörökített normarendszere folytán az éles változásokkal szemben a rendszerváltozás óta szinte mindig a nyugodt erő arculatával bíró formációra adta szavazatai többségét. E rendszermenedzselő, fontolva haladó pozíciót a hazai alsó középosztály többsége számára retorikai radikalizálódása és jogállam-felszámoló közpolitikai gyakorlata ellenére az egyre inkább a kádári konszolidáció MSZMP-jére emlékeztető régi-új állampárt mai megjelenési formája testesíti meg. A Fidesz változatlanul motivált bázisa sziklaszilárd: a közvélemény-kutatások adatsorai elfedik azon – a választási rendszer és a körzethatárok átalakítása folytán domináns – törvényszerűségeket, melyekből fakadóan az állampárt egyéniben legalább 10-15, de akár 20-25 egyéni mandátummal is többet szerezhet az ellenzéknél 2022 tavaszán. Ebből adódóan a kevésbé mobilizálható ellenzéki szavazók preferálta listának az előzetes kalkulációk szerint legalább 3,5 százalékkal több szavazatot kell kapnia, mint az állampártinak e hátrány kiegyenlítésére. Habár matematikai esélye természetesen lehetséges mindennek, kevéssé valószínű e pozitív forgatókönyv megvalósulása az alábbiakban részletekbe menően bemutatandó öt tényező okán. Einstein szerint őrültnek lenni nem jelent mást, mint újra és újra megismételni egyazon cselekedetet, és ettől mindig más és más végeredményt várni. Játsszunk el a gondolattal, hogy a 2006 óta tartó – immár másfél évtizedes – őrületéből talán előbb-utóbb még a hazai ellenzék is kikezelhetővé válik egy újabb vereség hatására.

A hazai ellenzék nem nyerte meg a 2019. őszi helyhatósági választásokat. A fővároscentrikus véleményvezér értelmiség elemzéseiben megfeledkezik arról, hogy a budapesti kerületek túlnyomó többségét a Borkai-botrány hatására ugyan váratlanul ténylegesen elvesztette az állampárt, azonban a kormánypárti jelöltek ennek ellenére 45 százalék körüli támogatottságnak örvendhettek, ami nemzetközi összevetésben egy magát nemzeti-konzervatívként definiáló gyűjtőpárt szempontjából rendkívül kedvező eredmény egy világvárosban. Emellett fontos kiemelni, hogy az ellenzék még az egyetemi városok többségében se tudott fordítani az eredményen, hiszen Debrecen, Kaposvár, Veszprém, Zalaegerszeg, Sopron, Békéscsaba, Nyíregyháza, Győr, Székesfehérvár, Kecskemét vezetése felsőoktatási központi szerepe ellenére továbbra is kormánypárti maradt. Ráadásul a vidéki modernizációs centrumok zászlóshajóiként definiálható nyugat-pannon megyeszékhely-polgárvárosok közül egyedül Szombathelyen sikerült fordítania az ellenzéknek. Ezen túlmenően a járási székhelyeken és a falvakban elsöprő erejű a kormánypárti fölény, amelynek megőrzését az azóta tartott időközi választások sorban igazolták. Az ellenzék egyetlen településtípusban se tudott a Fidesz pozícióit tartósan megrendítő hegemón pozíciókhoz jutni (még a fővárosban se).

Az ellenzék önnön kormányzati múltja ellenére a fiatalabb választói bázisú pártok vonatkozásában (Jobbik, Momentum, PM, LMP) felveti a kormányképesség meglétének kérdéskörét. Az ellenzék szigetszerű választási eredményessége folytán 2019 őszén helyben hatalomra kerülő heterogén egyesületi és egyéb pártszövetségi formációi folyamatos belső működési zavaroktól terhelten kormányozzák a megszerzett helyhatóságokat. Mindez jellemzi az ellenzéki vezetésű megyei jogú városokat éppúgy (például Szekszárd, Szolnok, Eger, Miskolc, Pécs), mint a fővárosi kerületek túlnyomó többségét. Ennek folytán az országgyűlési kampányban az ellenzék eddigi városvezetői teljesítményét összességében nehéz lesz sikeres referencia-időszakként kommunikálni. Emellett a jelentős béremelkedéssel járó parlamenti képviselői jövedelmek kritikátlan felvétele is ellehetetleníti az elmúlt három ciklus országgyűlési munkájára alapozott rendszerellenzéki arculatépítést. Az ellenzék frakciói megjelenésükben egyre inkább a NER részévé váltak, miként egyes történelmi pártok is helyet foglalhattak rendszerlegitimációs célzattal néhány állampárti rezsim törvényhozásában a szocializmus évtizedeiben (például NDK, Lengyelország). A hazai ellenzék rendszer­kri­ti­kai potenciálja minimalizálódott, ehelyett társutassá lett, ami gyengíti a pártközi kooperáció szervezetfejlesztési és választásmobilizációs potenciálját.

Az ellenzék önnön belső törésvonalai leplezése okán máig nem végezte el a 2002–2010 közötti szociálliberális kormányzati időszak értékelési munkálatait. Holott ezen intellektuális tevékenység elengedhetetlen a társadalom többsége számára hiteles program megalkotásához. Referencia-időszakként vagy meghaladni kívánt helytelen közpolitikai gyakorlatok összességeként tekint ezen évekre az ellenzék vezérkara? Az ellenzéki pártelitek sorait megosztó konfliktusgeneráló kérdések szőnyeg alá söprése kormányképtelennek ígérkező sérülékeny választástaktikai konstrukciót hozott létre az ellenzéki térfélen, holott – ha mástól nem is – Bibó Istvántól pontosan tudhatjuk, hogy amennyiben egy politikai közösség tartósan nem nevezheti nevén a fogalmakat, akkor nyílt hazugságokra kénytelen építkezni. Éppen tabusító mechanizmusai folytán ilyen hazug konstrukció volt Bibó szerint a dualizmus éppúgy, mint a Kádár-éra egésze. Az ellenzéki térfélen a legutóbbi uniós választás óta érvényesülő polarizációnak hála, a DK–Momentum tengelye köré szerveződő – arculati szempontból liberalizált karakterű – ellenzék programját tekintve mára szociális orientációjúvá lett. A jelenleg vidéken erősödő Jobbik identitása napjainkra sokkal közelebb áll a kései kádárizmus éveiben Pozsgay nevével fémjelzett népnemzeti baloldalisághoz, mint egykorvolt radikális jobboldali közelmúltjához. A Jobbik betagozódásával párhuzamosan az LMP és a Párbeszéd környezetvédő ideológiája (Karácsony miniszterelnök-jelölti aspirációja ellenére) a kooperáción belül súlytalanná vált. Az Orbán-ellenes tömb mindennek nyomán kanalizációs deficittel küzd: a még mindig népes kormánykritikus bizonytalan közeg számára az ellenzéki együttműködés hiteltelen, főként a fenti intézményesített tabusítás okán. Ugyanis a rendszerváltás óta folyamatosan deklasszálódó (vidéki súlypontú) alsó középosztályi rétegek többsége nem tud otthonra lelni e heterogén (pusztán Orbán-ellenes karakterű) politikai közösségben a múlt hibáival való szembenézés deklarálása nélkül. A tömegeket nincstelenné tevő devizahitelezési gyakorlat elterjedése, a kényszervállalkozók túladóztatása (például dupla járulék, vagyonosodási vizsgálatok), az országosan elsőként ismertté vált közbeszerzési korrupciós ügyek sora, valamint a jóléti állam felszámolásának kezdete mind-mind a szociálliberális kormányzatok időszakára esett. Ezen időszak gyakorlatától való elhatárolódás nélkül az orbánista hálózat antiszociális és korrupt működésmódja hitelesen nehezen támadható. A hitelességdeficit elmélyülése alapvetően kérdőjelezi meg a kormányváltó-potenciál szükséges mérvű rendelkezésre állását az ellenzéki előválasztások kimenetelétől, illetve a miniszterelnök-jelölt kilététől függetlenül.

Bármennyire is meglepő: a hazai középréteg többségének értékítélete szerint a Fidesz-kormányzat komoly modernizációs és jóléti teljesítményt tudhat maga mögött. A középvárosok és a kistelepülések a kései kádárizmus óta nem látott mérvű közberuházásokkal gazdagodtak az elmúlt három ciklusban uniós és hazai forrásból. A helyi közösségek ugyan tisztában vannak a projektek túlárazásából fakadó forrásveszteségekkel, e fejlesztések azonban mégis szimbolikus jelentőséggel bírnak. A felújított főtér, a frissen térkövezett sétálóutca, a gondosan parkosított belváros, a nyugati színvonalú játszótér, a korszerű vasútállomás és a komfortos buszpályaudvar, valamint az újonnan átadott modern elkerülő szakasz, körforgalom és gyorsforgalmi út a látványosan urbanizálódó vidéki lokációk többségében mementóként hirdeti az állampárt országépítő munkáját. Az elmúlt két emberöltő során – vagyis már a nyílt válságba jutó Kádár-éra utolsó szakaszát is beleértve – nem érvényesült ilyen jelentős beruházási dinamika e településeken. A rendszerváltást követően pedig sok esetben a piaci beruházások is nagyrészt elkerülték e térségek zömét. A ’63-ban meghirdetett amnesztiától egészen a rendszerváltásig terjedő konszolidált autoriter korszakban a második gazdaság keretei között tömegével sikeresen gyarapodó vidéki kispolgárság utódgenerációi sokkszerűen élték meg ’89 után településük leszakadását. Az utcakép elszürkülése, a helyi munkahelyek elvesztése az ország területének 4/5-ét és lakosságának 3/4-ét reprezentáló felzárkozó régiók mindegyikében domináns élettapasztalattá sűrűsödött a rendszerváltás utáni kollektív emlékezetben, a pannon polgárvárosokat leszámítva. Ehhez képest az elmúlt évtized az érintett közösségek számára legalább a közszolgáltatások vonatkozásában a régvolt emelkedés megismétlődésének illúzióját teremtette meg. Sok esetben e kedvező közérzület együtt járt az egyéni élethelyzetek sokaságát látványosan javító többféle költségvetési transzfer egyidejű megjelenésével (például a segélyezésnél kedvezőbb jövedelmi viszonyokat nyújtó közmunkaprogram, CSOK, egykulcsos jövedelemadó, családi adókedvezmény, államilag támogatott kisvállalkozói hitelkonstrukciók, vidéki ipari parkok létesítése). Ugyan a kádárizmus évtizedeiben minden releváns nemzetközi rangsorban hátrébb csúszott az ország (születéskor várható élettartam, versenyképesség, a nyugati centrumrégióhoz viszonyított fejlettségi aránypár), mégis a korszak az átlagos középosztályi háztartások szintjén a jövedelmi, vagyoni, képzettségi mutatók javulását eredményezte. Napjaink állampárti rezsimje e vonatkozásban alapvetően leképezte az érett és kései kádárizmus viszonyrendszerét. Mindennek folytán a kádárizmus konszolidációs évtizedeiben domináns (a háztáji – melléküzemág – gmk komplexumban végbemenő) kispolgárosodási folyamatot egy csapásra lezáró rendszerváltó fordulatot összeomlásként megélő, feltörekvő vidéki alsó-középrétegeket máig alapvetően taszítja a 2010 előtti időszakot jogállami, alkotmányossági, parlamentáris szempontból védelmező szociálliberális retorika, melynek háttérbe szorítása nélkül nehezen képzelhető el a jobboldali állampárt mögötti társadalmi bázis egzisztenciális érdekközösségének határozott megbontása. E közeg szempontjából a szolid gyarapodást garantáló nyugalom ereje a kormánypárt, míg az ellenzék leginkább csak bizonytalanságot hozhat.

A demográfiai „haspók” hosszú évtizedek után elkezdett a jobboldalnak kedvezni. A kádárizmus iránt nosztalgikus korosztályok fokozatos kihalásával párhuzamosan a rendszerváltó aktív generációk kezdtek inaktivitási korba kerülni. Az utolsó nagy létszámú, háború után született nemzedékek soraiban már az antikommunista rétegek vannak többségben. Emiatt a nosztalgia-baloldal pártjai (leginkább az MSZP) irányukból nem számíthatnak számottevő szavazói utánpótlásra. Ezzel párhuzamosan a kihaló kádárista szocializációjú baloldali rétegek helyébe lépő (nagyvárosokban a Momentum, vidéken pedig a Jobbik táborát gyarapító) új korosztályoknak még a kivándorlással is csökkentett elenyésző lélekszáma nem lesz képes ellensúlyozni a biológiai óra előrehaladtával évről évre fokozott ütemben elvesző baloldali voksokat. Ezen – legalább egy évtizedig még az állampártnak kedvező – tendencia 2026-tól kezdődően hatványozottan fogja csökkenteni a régi baloldal táborát, melynek szavazatmennyisége 2022-ben vélelmezhetően eléri a plafonértéket. Emiatt az ellenzék tartósan beszorulhat a fővárosba és az annak határai köré fonódó központi régióba, valamint a fejlődési peremmegyék nagyobb lélekszámú regionális kisugárzású egyetemi centrumaiba.

A másfél éve tartó globális járvány hazai hatásainak felszámolása a több irányból beszerzett vakcináknak hála a nyár folyamán reálisan kivitelezhető, ami az állampárt kormányképességébe vetett vidéki középosztályi vakhit további erősödését fogja előidézni az ősz folyamán. A minden elemzőintézet prognózisaiban 4-5 százalékos mértékűnek ígérkező idei és jövő évi gazdasági növekedés bázisán a jobboldal számára kedvező választási eredmény borítékolhatónak tűnik. A 2022 tavaszán tartandó választás valós tétje legfeljebb a kétharmad megakadályozása lehet. Azonban e minimumprogram az állampárt szélsebes iramban zajló vagyonkimenekítési gyakorlata folytán legfeljebb szimbolikus jelentőséggel bír. A lassan újfent az országra záruló adósságcsapda, valamint az elvándorlás miatti demográfiai és nyugdíjkrízis vitathatatlanul kijelöli a rezsim megrendülésének bekövetkeztét a 2021–2027 közötti uniós fejlesztési ciklus végeztével. Az akut forráshiány beállta előtti utolsó pillanatban tartandó 2026-os választás tétje viszont immár nem egy újabb négyévnyi ciklus lesz, hanem az Európai Unióból való kilépés – jelenleg még csak burkolt – kormányzati szándékának kivitelezhetősége. A nemzeti sorstragédiával felérő állampárti törekvés gátját képezni már csak egy – a múlt terheitől mentes – nyugodt erő volna képes. Amíg a szükséges múltfeltáró munkát nem végzi el az ellenzék, a vidéki középtársadalomba való oszloposodása nem lesz kivitelezhető; főként nem a régi baloldal szavazói közegeinek kihalási időszakában. A 2018-as országgyűlési választáson együttesen már a szavazatok közel harmadát (bő negyedét) megkapó XXI. századi pártok (Momentum, Jobbik, LMP, PM) felelőssége lesz a 2022. tavaszi ismételt vereség után, hogy képesek lesznek-e felépíteni egy gyökeresen új ellenzéki tömböt hazánkban. Azaz lefektetni a privatizációtól a jóléti rendszer lebontásán át a devizahitelezésig bezárólag az ellenzék régi pártjait terhelő, egymásra rétegződő deficitektől mentes, a kései kádárizmusból szerzett minták szerint szocializálódott hagyományelvű szavazói csoportok felé is nyitott pólus alapjait. E hiánypótló centrista pólusképzés elvégzése révén válhatna képessé a hazai ellenzék a hosszas deklasszálódás után az elmúlt évtizedben ismét feltörekvő vidéki középrétegek számára is alapvetően elfogadható politikai ajánlattal élni. A hazai politika horizontján talán addigra körvonalazódhat egy ilyen kontúrokkal bíró józan középpárt. Miként mondani szokás: igény az volna rá.