„Mutatjuk a látványterveket”

VISSZHANG - LXV. évfolyam, 33. szám, 2021. augusztus 19.

Hozzáfűzve néhány gondolatot Torma Tamás Elveszti közpark jellegét című cikkéhez (ÉS, 2021/31., aug. 6.): a várbeli építkezések valódi célja számomra is átláthatatlan. Valószínűleg egy összetett játék első lépéseit látjuk, és talán szándékos ez a homály, ezzel is elbizonytalanítva azokat, akikben még maradt erő és bátorság kételyeket megfogalmazni. Mindenesetre látva a Kossuth tér és térfalai átalakítását, ahol a radikális átformálás, a monumentális térrészek kiürítésének színpadias gesztusa, a lépték- és identitáskérdéseket felvető  emlékművek létrehozása és nem mellesleg a tömegdemonstrációk ellehetetlenítése volt a cél a tankcsapdaszerű vizesárokkal és az Alkotmány utca torkolatába süllyesztett emlékműgödörrel, azt gyaníthatjuk, hogy a Várnegyed átalakítása is a kormányzati személyek és vendégeik elszigetelését teszi majd lehetővé. Míg modern korunkban (valójában posztmodernt kéne írni!) a demokráciák hivatalos építészete felmutatni igyekszik a nyitottságot és a transzparenciát – gondoljunk például a bonni, majd a berlini szövetségi parlamentek üvegfalú üléstermére –, addig itthon mindennek az ellenkezőjét kapjuk.

Az építészeti modellezés és ábrázolás technikája eljutott a látványtervek szinte fotónak tűnő leképezéséig. Ez a virtuális világ tehát nem kell hogy engedelmeskedjen a falak mögé tervezni szánt tényleges funkcionális tartalom kényszereinek, az építés valódi anyagszerűségéből adódó strukturális gondolkodás igényének, sőt még a természet (statika) törvényeinek sem. Mintha ez lenne az építés új paradigmája, minden ilyen épületreplika egy-egy sakkfigura egy városméretű sakktáblán. A vadonatúj őrségépület a korábban rekonstruált szárazárok felett lebeg, és a lovarda félig rálóg egy már megépített és nem erre a teherre tervezett mélygarázsra. Ezért kellett ezeket másodlagosan beburkolt, bombabiztos vasbeton dobozként megépíteni, ki tudja, milyen méretű alsó kiváltó szerkezetekkel. Ezek a látványtervek (szakszóval renderek) viszont kiválóan alkalmasak a laikus közönség érzelmeinek megragadására az értelme helyett, és az amúgy viszont teljesen modern (félautomata, közösségi) média el is végzi ezt, építve a nosztalgiára és arra az egyre növekvő szakadékra, amely a tudás és az ízlés területén elválasztja a laikus közönséget a vele egylényegű építészeitől. Ez a szakadék nem volt mindig ilyen mély, a hetvenes években az új vári foghíjbeépítéseket, a Hilton szállót és a Palota átadott egységeit örömmel vette birtokba a magyar társadalom.

Megszólalásom nem elfogulatlan, hiszen a közpénzből – gyaníthatóan ugyancsak irdatlan szerkezetekkel és kiváltásokkal – felépítendő József főhercegi palota (valójában Habsburg József Károly, de úgy kétségtelenül kevésbé dicső palota) annak a csak fél szakaszon elkészült, kétszintes sétánynak az elbontásával és az ott feltárt és bemutatott középkori várfalaknak az eltemetésével készül majd el, amelynek a tervezésében húsz éve részt vettem. Ez a sétány a közkedvelt Tóth Árpád sétány folytatása kívánt lenni, azzal a koncepcióval, hogy a mellette, új építésben, de a régi pinceszinteken megépítendő városi tömbök a budai polgárvárost bővítsék a Palota felé. Tehát az átjárhatóság, a civil élet és a transzparencia (a múlt feltárása és bemutatása) volt a cél. (Ennek a húszéves koncepciónak a leírása megtalálható az Építészfórumon Az eltűnt makett nyomában című cikkemben.)

A közelmúltban a Telexen olvasható vitasorozat vagy a Mozgó Világ-konferencia („A Velencei Charta halála, avagy műemlékvédelem és emlékezetpolitika Magyarországon itt és most”) felvételről is elérhető anyaga rávilágítanak arra, hogy az építészszakma említett elszigeteltsége mellett van még néhány gond a budavári replikabeépítések körül. A magyar társadalom eszmei megosztottságán túl problémának ott van még a műemlékvédelem helyzete, társadalmi beágyazottsága, sajátos belső, metodikai kérdései, és az, hogy hiányzik a közmegegyezés a budai Vár meglévő értékeiről, táji kapcsolatairól, a történelmi múlt feltárt elemeinek a bemutatásáról. Az mégiscsak képtelenség, hogy magyarságukért lelkesedő emberek nem szembesülnek azzal, hogy éppen azt a tárgyi rétegét fedik el ezek az új beépítések a középkori múltunknak, amelyekre joggal lehetnénk büszkék: többek közt IV. Béla első városfalait és a Zsigmond-kori palota részleteit. A középkor komoly szakmai munkával feltárt, hiteles emlékeit historizáló replikákkal írják folyamatosan felül. Épp e lap hasábjain olvashattuk pár hete Rényi András visszaemlékezését Marosi Ernő szabadtéri előadásáról (A diszciplína embere, 2021/28., júl. 16.), és annak az élménynek a felidézését, amikor előkerült az a szoborlelet, amely bizonyította annak a sejtésnek az igazságát, hogy volt egy európai léptékben ható művészeti központ az országban.

A Mozgó Világ említett konferenciája a záró kerekasztalvitával azért is volt nagy élmény számomra, mert jól modellezte, hogyan kéne meghallgatni egymást, és kialakítani, mi lehet egy új konszenzus.

(A tervezett palota urbanisztikai problémáiról Roth János írt két részben az Építészfórumon: Néhány gondolat a budai Vár városképéről.)

(A szerző építész)

Élet és Irodalom 2023