Múzsa kérdőjelekkel

Végleg elültek a múzsa személyéről szóló viták, amióta tisztázódott, hogy József Attila az Óda című költeményét dr. Szőllős Henrikné (született Marton Márta) művészettörténészhez írta 1933 júniusában, a Lillafüreden rendezett íróhét alatt. Vagyis joggal nevezhetjük őt az Óda múzsájának, ha nem csókolta is meg a költőt sem a homlokán, sem egyebütt, beszélni is csak keveset beszéltek egymással. Múzsasága főként abban állott, hogy jókor volt jó helyen.

Nem hagyott nyugodni a tény, hogy ennek a legendásan vonzó hölgynek csupán egyetlen fényképe maradt az utókorra, amelyről bájos, de komoly arcú, ifjú leány tekint vissza ránk. Én kiteljesedett asszonyi szépségében szerettem volna látni őt, ahogyan József Attila, hogy átérezhessem a költő fellángoló szenvedélyét, és ha pár kattintással nyomban teljesül a kívánságom, sosem tudtam volna meg többet sem róla, sem az Óda kéziratáról.

Személyére és az eseményekben játszott szerepére vonatkozó ismereteinket több forrásból is meríthetjük. Első helyen kell említenünk Rajk András 1964. január 19-i cikkét a Népszavában, majd a javarészt erre épülő 1983-as tanulmányát a Kritikában, amelyben megemlíti, hogy a múzsa történetét már 1945-ben megismerte. Szabolcsi Miklós irodalomtörténész, József Attila életének és költészetének hivatásos kutatója 1954 novemberében készített interjút a hölggyel, amely a költőről írt nagymonográfiájának negyedik, Kész a leltár című kötetében látott napvilágot 1998-ban. Ha pedig valaki a múzsa Lillafüred előtti életére kíváncsi, talál néhány mondatot az 1931-es kiadású Magyar asszonyok lexikonában. E források közös jellemzője, hogy a bennük foglaltak kútfője maga a múzsa, aki tisztában volt vele, hogy az általa szolgáltatott információ a nyilvánosság elé kerül. Tekintsük ezért az eddigieket egy legkevésbé sem kívülálló tanú vallomásának, és nézzük meg, állításai miként állják meg a helyüket egyéb adatokkal, mások beszámolóival összevetve.

Életkorát illetően Rajk a Kritikában azt írta, hogy 1964 októberében hatvanévesen hunyt el, míg Szabolcsi szerint a lillafüredi találkozó idején 33 éves volt. Egyik sem helytálló, feltehetően mindkét szerző szóbeli közlésre hagyatkozott, illetve Rajk esetében van egy később ismertetendő teóriánk. Hivatalos iratok alapján tehetjük közzé, hogy Marton Márta 1901. május 28-án született, tehát 1933. június 10-én, a lillafüredi írótalálkozó kezdetén két hete töltötte be a harminckettőt, halálakor pedig életének hatvannegyedik évében járt. Megér egy gondolatot a születési helye is. Noha az említett lexikonban Kismarton áll, a hivatalos iratok szerint egybehangzóan: Felsőkismartonhegy. Ez a helység évszázadokon át Kismarton (ma Eisenstadt, Ausztria) városrésze volt, így az ott lakók mindig is joggal vallhatták magukat kismartoninak, azonban tény, hogy a múzsa születése körüli évtizedekben önálló községként funkcionált. Felmerülhet továbbá a kérdés, hogy a Marton családnév nem a születési helye után magyarosított név-e. Édesapját Marton Józsefnek hívták, tehát ha történt is magyarosítás, az korábban, még a múzsa születése előtt mehetett végbe.

A lexikon szerint „A gimnáziumot Budapesten, az egyetem művészet- és zenetörténeti fakultását Bécsben végezte el”, miközben – 1946-ban kelt, nem nyilvános, francia nyelvű önéletrajza szerint – Rockefeller-ösztöndíjban részesült („J’ai fait mes études secondaires a Budapest, mes études universitaires de philosophie et d’histoire des arts a l’Université de Vienne, ou j’ai obtenu la bourse Rockefeller.”). Ez nehezen érthető, hiszen a Rockefeller Alapítvány ösztöndíjasai a természettudósok és az orvosok közül kerültek ki. (A művészek körében a később alapított Guggenheim Alapítvány töltött be hasonló szerepet.) Az alapítvány archívumában nem is szerepel a neve, bár az igazság kedvéért hozzá kell tennem, hogy az archívum kezelőjének óvatos válasza szerint ez csupán annyit jelent, hogy nem lelhető fel rá vonatkozó feljegyzés („I cannot say she was lying but maybe we just do not have any records on her.”).

Irodalmi ambícióiról árulkodik a lexikon következő mondata: „Írt annak idején a Kékmadár című folyóiratba is.” Ennek a csupán egyetlen évben (1923) létező irodalmi folyóiratnak a repertóriuma felsorolja a megjelentetett irodalmi művek címét és szerzőit. Marton Márta nevét nem találjuk sem így, sem dr. Szőllős Henrikné alakban (ebben az évben ment férjhez). Az egyes számok átvizsgálásakor az Országos Széchényi Könyvtárban kiderül, hogy a lap közölt más témájú, kisebb cikkeket is, amelyek a repertóriumában nem szerepelnek: építészetről, mozifilmekről, zenei témákról stb. Talán itt kell keresnünk a megoldást? Azonban az alapos kutatómunka nem igazolja a feltevést. Csakhogy ide is kívánkozik egy megjegyzés. Mint a Kékmadár repertóriumának előszavában áll: „A budapesti közkönyvtárakban a Kékmadár utolsó fellelhető száma az 1923.11. Nem tudjuk, megjelent-e még a 12. szám.” Lehet, hogy ebben az egykor – talán – létező 12. számban jelent meg Marton Márta irodalmi alkotása vagy zenei tanulmánya? Vagy az, hogy írt a folyóiratba, csupán próbálkozásra, kézirat beküldésére utal?

Vajon hogyan és főleg miért került a múzsa Lillafüredre az íróhét idején? Mindkét szerzőnk érinti ezt a kérdést, akik szerint a hölgy fiatalabb éveiben a Musikblätter des Anbruch nevű osztrák zenei folyóiratnál újságíróskodott. Szabolcsi szavaival az említett „bécsi lapnak dolgozott tudósítóként, s így került Lillafüredre”. Minthogy az 1919–1937-ig létező zenei profilú újság repertóriuma elérhető, megállapíthatjuk, hogy Marton Mártának mindössze egyetlen, nagyjából egyflekknyi terjedelmű tanulmánya jelent meg benne 1922-ben Joseph Hauer kortárs osztrák zeneszerzőről, Martha Marton néven. Vagyis bő évtizeddel később az osztrák lapra való hivatkozás már nem tűnik megalapozottnak, már csak azért sem, mert tisztán zenei profilú újságról lévén szó, aligha közölt volna beszámolót egy magyar irodalmi találkozóról. Inkább Rajk megfogalmazása lehet helytálló, aki szerint a bécsi lapon keresztül „sok művész és író ismerősöm, barátom volt. Az ő révükön kaptam meghívást a lillafüredi írótalálkozóra.”

Szántó György erdélyi író tesz említést az általa irodalmi hetéráknak nevezett nőkről, akik csapatostul kísérték a híres írókat, költőket mindenhová, így Lillafüredre is, ahol első este együtt mulattak a társaságnak a falusi kocsmát választó részével. A múzsát nem sorolnám közéjük. Ő elegánsabban csinálta. Illyés Gyula szerint Baktay Ervin, a keletkutató tudós és író oldalán tűnt fel (lehetséges kapocs közöttük Hatvany Bertalan: szintén orientalista, egy interjúban a múzsa gyerekkori barátjának vallotta magát, és Baktay két évvel később a párbajsegédje volt), viszont – idézzük József Attila Szántó Judit visszaemlékezése szerinti szavait – „ez a nő nagyon szép volt, Kárpáti Auréllal vacsorázott”. Azzal a Kárpáti Auréllal, akinek szerkesztésében egy évvel később megjelent az Új magyar líra című antológia. De ha a Vajda János Társaság égisze alatt majdan megjelenő kötet ötlete nem volt is feltétlenül ismert a múzsa előtt, elég lehetett Kárpáti Aurél személye is. József Attila is neki adta oda Lillafüreden azon melegében az Óda első, még Mellékdal nélküli változatát. Vagyis Marton Márta célja sokkal inkább az irodalmi kapcsolatépítés lehetett, és vélhetően írásai megjelentetése. Erre sarkallhatta, hogy barátnői közül Nagy Margitnak addigra már novelláskötete látott napvilágot Karinthy Frigyes előszavával, novellái fordításban is megjelentek, és szerzői estet tartott a Vigadóban, míg Urbán Eszter első verseskötetéről Fenyő László írt kritikát a Nyugatban.

Ismeretes, hogy a találkozó a főszervező Pakots József váratlan halála miatt június 12-én, hétfőn este félbeszakadt, az írók, költők másnap hazautaztak. De nem mindenki, például József Attila sem – maradásának mikéntjéről Szenes Erzsi szlovákiai írónő tesz említést A lélek ellenáll című naplókötetében –, aki Szántó Judit szerint csak szombaton ért haza. Egy ma is élő tanúnak – őt leánynak fogom nevezni a továbbiakban, mert fiatal lányként ismerte meg a negyvenes évek végén az akkor másodszor asszonysorba lépő múzsát – Marton Márta úgy mesélte, hogy a költő vasárnap délelőtt tíz óra tájban kereste fel őt, amikor is személyesen adta át az Óda kéziratát. Ez az időpont sokkal reálisabban hangzik, mint a Rajknál szereplő „kora reggel” vagy Szabolcsinál a „reggel hat órakor”, és a napot illetően sem ütközik Szántó Judit szavaival. Arra a kérdésre pedig, hogy miért jobb a hajnali időpont a délelőttinél, egyszerű a válasz. Senkinek nem lehet kifogása, ha egy asszony nem fogad a lakásában egy hajnalban becsöngető, váratlan férfi látogatót. Tudjuk, milyen támadások érték később mindazokat, akiket felelősnek tartottak a költő haláláért. Marton Márta nem akarhatott közéjük tartozni a látogatás indokolatlan visszautasítása miatt.

További eltérés a költemény eljuttatásának módja. Mindkét szerzőnél postai levél („egy borítékban megkaptam”, illetve „pesti lakására kapott Attilától egy levelet”) szerepel, míg a leány szerint József Attila személyesen adta át. Melyik lehet igaz? A választ megkönnyíti az a Rajk-interjú, amelyet a kilencvenes években adott Tasi Józsefnek, a PIM munkatársának. Ebben Rajk is kijelenti, ellentmondva saját korábbi cikkeinek, hogy a vers átadása személyesen történt. Tasi, aki a beszélgetésre nyilván felkészült Rajk írásaiból, még rá is kérdez: „Nem postai úton?” Mire Rajk a leghatározottabban cáfol: „Nem, nem postai úton.” (Közbevetőleg: a „pesti lakás” jelzőjét tekintsük a „budapesti” pongyola változatának, mivel a lakás Budán volt, az I. ker. Mészáros u. 12. alatt, amint arról még lesz szó.)

Érdekes eltérést mutat a találkozó lezajlása a szerzők, a leány és – ezúttal egy másik, szintén ma is élő tanú elbeszélése között. Utóbbi a múzsa tanítványa volt élete utolsó éveiben, oktatásának színvonalára következtethetünk abból, hogy Heine verseinek eredeti, német nyelvű, hatkötetes kiadását használták. Míg a szerzők és a leány pár mondatos érdektelen beszélgetésről számolnak be, a tanítvány szerint neki a múzsa azt mesélte, hogy József Attila szerelmet vallott, és öngyilkossággal fenyegetőzött, ha nem lesz az övé. A módszer ismerős, viselkedett hasonlóképp, például pár évvel később Flórával is. A leány viszont, akit tájékoztattam erről, nem tartja elképzelhetőnek ezt a változatot, arra hivatkozva, hogy neki és édesapjának, aki a múzsa második férje volt, Marton Márta biztosan elmondta volna, ha így történik. (Itt jegyzem meg, hogy mindkét tanú személye messzemenően autentikus. A leányt nem kisebb irodalmi tekintély, mint Illyés Gyula hitelesíti naplójegyzeteiben, a tanítványt pedig Rajk említi a Tasi-interjúban, az ő neve egyébként önmagában is közismert és megbecsült az aktív korában betöltött pozíciója révén.) Úgy gondolom, az ilyen problémák esetén módszertanilag azt az eljárást célszerű követnünk, hogy két változat közül a társadalmilag kevésbé elfogadott, a kevésbé comme il faut felel meg a valóságnak, míg a másik a szépítést szolgálja. Tartsuk ezt szem előtt, mert fogunk még szembesülni hasonló dilemmával az Óda kézirata esetében!

Még egy példa arra, hogy a múzsa szavait mennyire befolyásolta a látszatnak való megfelelés igénye. A tanítvány visszaemlékezése szerint a múzsa úgy mesélte, hogy férjével együtt utazott Lillafüredre. Holott első férjétől akkor már második éve külön élt, válófélben voltak, a másodikkal pedig csak tizenöt évvel később ismerkedett meg. Továbbá, míg az ő neve megtalálható a Palota szálló vendégeinek listáján – „Dr. Marton Márta írónő, Budapest.” –, férjéé nem szerepel rajta. Megjegyzendő a férj szó alaptalan használata, amire még fogunk látni példát.

Egy kis kitérő. Az idézett szállodai bejegyzést Rajk kétszeresen is hibásnak minősíti: „nem dr. és nem írónő”. Az elsővel fenntartás nélkül egyet kell értenünk, hiszen a dr. titulus csak orvos férje után, asszonynevén illette meg. A második már ingoványosabb területre visz bennünket, nevezetesen, hogy kit tekinthetünk írónak. Marton Márta tevékenysége a képzőművészetre és a zenére, valamint a lexikon és egyéb források szerint is szociális területekre irányult, mégis egy nyúlfarknyi szócikk erejéig még Gulyás Pál is szerepelteti múzsánkat a Magyar írók élete és munkái című nagyszabású gyűjteményének XVIII. kötetében, teszi ezt anélkül, hogy egyetlen, nevéhez fűződő publikációt megemlítene!

Többször szóba került már Marton Márta második férje. Rajk nem közöl róla semmit, az ő írásaiból magányos asszony képe rajzolódik ki, aki „műszaki fordításból és nyelvtanításból tartotta fenn magát”. A valóság némileg más. Szabolcsi tett egy megjegyzést zárójelben a múzsa nevére vonatkozóan: „utóbb Szilágyi Mihályné”, sok fejtörést okozva nekem. De legalább nem adtam fel az ez irányú kutatást, míg fény nem derült a második férj személyére: Szigeti Mihály, a múzsa színésznő barátnőjének, Szigeti Idának a testvére. Tehát nem Szilágyi, hanem Szigeti. A téves közlés feltehetően Szabolcsi rendkívül csúnya, csaknem olvashatatlan kézírása okozta sajtóhiba. Szigeti Mihály egyébként maga is rendkívül érdekes figura, hegedűművész, Kodály egykori tanítványa, de róla most csak annyit, hogy az ötvenes-hatvanas években a SZÖVOSZ-nál jutott mind magasabb pozícióba, biztos megélhetést nyújtva mindhármuknak (haláláig egy fedél alatt lakott velük a múzsa édesanyja is).

Térjünk rá a legfontosabb kérdésre, amelyre a múzsa és a költő kapcsolata mellett mindkét szerzőnk fókuszál, nevezetesen, hogy mi történt az Óda ama példányával, amelyet a múzsa kapott. (Szó van egy kísérőlevélről is, amely talán létezett a költemény személyes átadása esetén is, ha a költő azt előrelátóan megírta, ennek sorsa vélhetően összefonódott a vers kéziratáéval, ezért a továbbiakban nem említem külön.) Rajknál: „kedves holmijaim közt őriztem egy citromfa borosládikában, említett Mészáros utcai lakásomon. Szinte minden holmimmal együtt ott pusztult el a becses kézirat is.”

A régi budapesti telefonkönyvek tanúsága szerint Szőllősné Marton Márta először az 1936. évi könyvben jelenik meg előfizetőként az I. Mészáros u. 12. címen. Közjegyzői okirat szerint már 1931 óta ott lakott. Szerepel továbbá az 1939-es könyvben is, ugyanezen a néven és címen, ám az 1940-es telefonkönyv már a XII. Ugocsa u. 5. számú házat jelöli meg lakhelyeként, változatlan névvel és telefonszámmal. Vagyis a Mészáros utcai lakásból évekkel azt megelőzően elköltözött, hogy Budapestet elérte volna a háborús pusztítás, sőt – a szerkesztési és nyomdai átfutási időt is figyelembe véve – talán még azelőtt, hogy egyáltalán kitört volna a második világháború.

Rajk máshol úgy fogalmaz cikkében, hogy a kézirat „a háborúban megsemmisült”, Szabolcsi pedig azt közli, ezzel többé-kevésbé egybehangzóan, hogy „Az ostrom alatt elvesztek ezek a dokumentumok”, ami elfogadható is lenne, csakhogy pár sorral lejjebb ezt írta oda zárójelben: „(Egy másik alkalommal azt mondta, hogy József Attila levelét és az Óda kéziratát férje féltékenységből semmisítette meg...)” Nyilvánvaló, hogy maga Szabolcsi is észlelte az ellentmondást, ám feloldani nem állt módjában. Sajnos nincs információnk, hogy mit értett másik alkalom alatt, azonban a férj szó használatára már láttunk példát. Ezúttal vélhetően a múzsa aktuális partnerét takarja szalonképes megfogalmazásban, így módszertani elvünk alapján ez utóbbi megjegyzést tekintem igaznak.

De hogy mégse legyen ennyire egyszerű, ennyire egyértelmű a megoldás, vegyük figyelembe a következőket is. Rajk 1964-es cikkében az eredeti kézirat lehetséges szemtanúiról szólva kit szólaltat meg legelsőként? „Jogos feltételezés alapján megkérdeztem dr. Glei­mann Anna pszichológusnőt, vajon nem látta-e...” Jogos feltételezés... Mit takar vajon ez a homályos megfogalmazás? További magyarázat nélkül közlöm a tényt, hogy az 1940-es telefonkönyvben, amelyben Marton Márta első ízben szerepel másik címen, a Mészáros u. 12.-ben új előfizetőként (vajon új lakóként is?) Gleimann Anna neve bukkan fel, aki a korábbi könyvekben még nem szerepelt. A telefonkönyvek emelet, ajtó szintű adatot nem tartalmaznak, így nem tudni, vajon Marton Márta lakásába költözött-e. Érdekes továbbá, hogy a tanítvány elmondása szerint is beszélt a múzsa a bombázásról. A Mészáros utcai házat valóban súlyos bombatalálat érte, vélhetően a vasútvonalak közelsége miatt, míg az Ugocsa u. 5. szerencsésebbnek bizonyult e téren.

Itt kell megemlítenem, hogy a leány szavai szerint neki halványan, nagyon bizonytalanul ugyan, de úgy rémlik, látott egyszer Marton Márta kezében egy papirost, ami talán az Óda kézirata lehetett, és amit eltett egy fiókos szekrény egyik fiókjába. A leány ezt kb. 1951–52-re datálja. Megjegyzendő az is, hogy a leánynak nem beszélt a kézirat pusztulásának egyik változatáról sem. Ha így volt, akkor a kézirat a múzsa 1964-ben bekövetkezett halála után, minden ingóságával egyetemben, egyéb örökös híján férjére, Szigeti Mihályra maradt, aki ezután még negyedszázadig élt ugyanabban a lakásban. Harmadszor is megnősült, majd harmadik feleségének halála után még két élettárssal osztotta meg lakhelyét. A múzsa holmijából nem sok maradhatott.

Érdeklődésre tarthat számot, hogy vajon miért kellett 1964-ig várni Rajk András első cikkére, amelyben a múzsa személyazonossága napvilágra került. „Jómagam a felszabadulás óta tudom mindezt”, áll a szövegben, máshol pedig azt írja, hogy „esetleges érzékenységekre tekintettel” nem közölhette korábban megismert információit. A Kritikában megjelent tanulmányában, lassan közelítve a lényeghez, „még élő hozzátartozókra tekintettel” szerepel indokként. A rendszerváltás után Rajk harmadszor is feldolgozta a témát, igaz, kevésbé patinás helyen publikálva, mint a Népszava vagy a Kritika. A Színes Vasárnap 1997. április 6-i számában mondja ki nyíltan, hogy „Szántó Judit életében” nem engedélyezte számára a múzsa a publikálást. Csak miután Szántó Judit 1963 áprilisában elhunyt, jelenhetett meg Rajk első cikke a Népszavában. Ugyanezt élőszóban is elmondja a már említett Tasi-interjúban. S hogy erre miért kellett várni? Marton Márta nyilván nem kívánta magára vonni a pártállam által messzemenően felkarolt, esernyőkészítőből lett József Attila-díjas múzeumi osztályvezető haragját, netán bosszúját. Idekapcsolható egy érdekes egybeesés, talán véletlen, talán nem. A múzsa életkoránál láttuk, hogy Rajk szerint hatvanévesen hunyt el. Nos, az 1903 januárjában született Szántó Judit volt az, aki 1963 áprilisában éppen ennyi idősen halt meg. Talán innen szivárgott át s kötődött ez az életkor tévesen a múzsa nevéhez?

Meglehet, az eddigiekből rosszallásomat, a múzsát elítélő véleményemet véli kihallani az olvasó. Pedig erről szó sincs. Marton Márta élete egészen másról szólt, nem az Ódáról, és nem József Attiláról. Nagyon művelt, intelligens, erős akaratú asszony volt, érzékeny a társadalmi igazságtalanságokra. Élete során egyéni tragédiák és történelmi katasztrófák sora sújtotta. Első férjével aktívan politizálva álltak ki a haladó eszmék mellett, és tettek mindketten a társadalmi tudatlanság felszámolásáért, a közművelődésért, ’45 után pedig egy női munka kérdéseivel foglalkozó nemzetközi bizottságba jelölték tagként.

S hogy mit jelentett József Attilának? Alighanem igazat mondott a verset megtaláló és miatta öngyilkosságot megkísérlő élettársának, Szántó Juditnak, hogy már nem is szereti azt az asszonyt. Kiábrándító lehetett azon a vasárnap délelőttön múzsáját nem a hegyek sörénye és a Palota szálló mesebeli háttere előtt látni, hanem egy hétköznapi lakás ajtajában, amint a hívatlan vendég láttán a legkevésbé sem fakadt fogain tündér nevetés. Múzsaszerepe a valóságban véget ért, és alighanem az elutasított József Attila lelkében is, mivel valójában soha nem is őt szerette, csak egy általa megtestesített álomképet.

A múzsa fényképével kezdtem. Hadd áruljam el így a vége felé: maradtak róla további fényképek. Nem sok, mindössze három. Idősebb korában, ötvenhez közelítve mutatják, bár kevesebbnek néz ki. Mindig is jól tartotta magát. Két képen egy parkban, padon ülve látjuk kabátban, kalapban. Átlagosan szép nő, semmi különleges. A harmadik képen azonban, ami pár évvel korábban készült, a művészi beállításnak és fényviszonyoknak köszönhetően olyan lenyűgözően gyönyörű, mintha görög istennő szobrához ülne modellt. Emlékezzünk rá így! Hiszen nélküle, az ő szépsége nélkül szegényebbek lennénk a világ egyik legszebb szerelmes versével.

Utolsó találkozás immateriális síkon? A Magyar Nemzet 1964. október 11-i számának Halálozás rovatában jelent meg a hír: „Szigeti Mihályné sz. Marton Márta hosszú betegség után elhunyt. Kívánsága szerint csendben eltemettük.” Ugyanezen az oldalon a Napi krónika tudatja, hogy József Attila bronzszobrát előző nap avatták fel a róla elnevezett szegedi tudományegyetem központi épülete előtt.