Vissza Európába?
Timothy Garton Ash-sel Gian-Paolo Accardo és Papp Réka Kinga beszélget
PUBLICISZTIKA - MELLÉKLET - LXV. évfolyam, 23. szám, 2021. június 11.Európa-beszélgetések – Az Élet és Irodalom melléklete
A szellemi szabadság védelmében
Nem véletlen, hogy az Európa-beszélgetések Budapesten kezdődtek, 2012-ben. Akkor Magyarország még csak nyolc éve volt az Európai Unió tagja, de már kezdett eltávolodni annak alapelveitől és értékeitől. Mára, majdnem tíz év elteltével a magyar „illiberális demokrácia” az egyik legfőbb fenyegetéssé nőtte ki magát, amivel az európai integrációnak szembe kell néznie. Az Élet és Irodalom e mellékletében, az Európa-beszélgetések 2021-es budapesti kiadásában jelentős írók, szakemberek és közszereplő értelmiségiek vitatják meg a tudomány, az oktatás, az akadémiák, az egyetemek szabadságát fenyegető legújabb veszélyeket és a történelmi emlékezet politikai célzatú manipulálására irányuló törekvéseket.
Az idei Európa-beszélgetések megnyitójában Timothy Garton Ash oxfordi történész és közíró Magyarországnak az Európai Unióban játszott szerepéről beszélt, és arról, hogyan juthatott el ez az ország az ambiciózus demokratizálódástól odáig, hogy az Európai Unió tagállamait kivezetné egy maga meghirdette illiberális útra. Beszélgetőtársa volt Gian-Paolo Accardo, a Voxeurop_ főszerkesztője, Brüsszelből, és Papp Réka Kinga, a bécsi székhelyű online kulturális folyóirat, a Eurozine főszerkesztője, most történetesen Budapestről.
Papp Réka Kinga: – Azt mondta, azt kívánja, hogy az Egyesült Királyság boldoguljon a Brexit után is, de az Európai Uniónak ennél is több jót, több szerencsét kíván. Ez elég tömör kifejezése egy olyan európai ambivalens érzéseinek, aki jót akar a saját hazájának akkor is, ha az történetesen nem kíván benne maradni az Európai Unióban. Hogy látja, hogyan boldogul az Európai Unió most a világjárvány idején? És hogyan boldogul a nehéz esetekkel a saját keretein belül és kívül, beleértve persze Nagy-Britanniát és Magyarországot, beszélgetésünk tárgyát?
Timothy Garton Ash: – A Brexit-szavazás óta tragikus dilemmával kerültünk szembe. Az egyik megfontolás, amit például Emmanuel Macron is hangoztatott, hogy az a kívánatos, hogy az országoknak érdemes legyen az Európai Unión belül maradni, ehhez az kell, hogy Anglia pórul járjon a kilépés után. De angolként én persze a hazámnak csak a javát akarhatom. Ebből jött az a megfogalmazás, hogy azt szeretném, ha a poszt-Brexit Nagy-Britanniának a sora jól menne, de az Európai Uniónak még jobban.
A covid-válság idején a Brexit hívei kárörvendve figyelték, milyen lassan megy a vakcinák kiosztása az EU-n belül, és milyen imponáló gyorsasággal folyik nálunk. Észrevehető tehát egy ilyesfajta versengés.
Átfogóbban azonban az a fontos, hogyan sikerül Európának kilábalni a válságból. Ha az Európai Helyreállítási Alap tényleg jól működik, ha az Uniónak sikerül egybehangolni a külpolitikáját, ha a Zöld New Deal megvalósul, és ami a legdöntőbb számunkra, ha az Unió a demokráciának tényleg hatékony védelmezőjévé válik a tagállamaiban, akkor ez pozitív fordulópont is lehet.
Elemzőként elég szkeptikus vagyok e tekintetben. Félek a következményektől, mert egy elhúzódó járvány gazdasági következménye munkanélküliség, bizonytalanság, magas államadósság és esetleg infláció. És ilyen táptalajon remekül tenyészik a populizmus.
Gian-Paolo Accardo: – Mi az oka annak, hogy az EU olyan kiválóan meg tudja védeni gazdasági és kereskedelmi érdekeit – nézzük csak, hogyan intézték a Brexit-tárgyalásokat –, mégis olyan gyengének tűnik, ha az olyan alapértékeit kellene megvédeni, mint a szolidaritás, a jogállamiság vagy az alapvető emberi jogok. Az Európai Unió Alapszerződésének 7. cikkelye például lehetővé tenné az alapértékeket megsértő tagállamok bizonyos jogainak felfüggesztését, de ez láthatólag nem gátolja az autoritárius tagországok vezetőit illiberális machinációik űzésében.
Timothy Garton Ash: – A demokrácia válsága kiváltképpen Magyarországon, de Lengyelországban és Szlovéniában is épp olyan súlyos, létbevágó kihívás szerintem az Európai Unió számára, mint az euro-zóna, a poszt-covid helyreállítás és a Kínához és Oroszországhoz fűződő viszony alakulása. Nem sok ország alkotmánya foglalkozik annyit a demokráciával, a jogállamisággal és az emberi jogokkal első tíz pontjában, mint az Európai Alapszerződés. A mi alkotmányos felfogásunk szerint ez egy demokratikus unió, demokráciák uniója. De hát, mint hallottuk, van egy olyan teljes jogú tagállamunk, amely már nem demokrácia. Magyarország hibrid rezsim, kompetitív tekintélyelvű rendszer, túllépett már az illiberális demokrácián is.
Hogyan lehetséges ez? Történetileg a jelenlegi konglomerátum az Európai Gazdasági Közösségen alapul. Az értékek Európája az Európa Tanács, a strassbourgi Emberi Jogi Bíróság, az OSCE hatáskörébe lett utalva, oda tartozik. Ez tragikus szétválasztása volt a két Európának már a kezdet kezdetén.
Megpróbáltuk visszahelyezni az értékeket az Európai Gazdasági Közösségbe, igaz. Próbálkoztunk vele húsz éven át, de a magyar példa azt tanúsítja, hogy még mindig nem sikerült hathatósan összeilleszteni az értékek Európáját a pénz Európájával.
Papp Réka Kinga: – Beszéljünk arról, hol akadt el ez a demokratikus folyamat, és hogyan rongálódik tovább. Foglalkozási ártalom a részemről, ha különösen a sajtószabadság témája érdekel, a kihalással fenyegetett független média. Mit gondol, mennyire következik ez a régió történelméből? Különösen, ha tekintetbe vesszük, hogy vannak nagyon eltérő politikai fejlődésirányok is a szomszédságban, nevezetesen Szlovákiában, Romániában, de még Ukrajnában is.
Timothy Garton Ash: – Amikor leomlott a berlini fal és megkezdődtek a bársonyos forradalmak, ott volt számunkra a lehetőség, hogy elinduljunk egy egységes és szabad Európa felé. Ez az alapélménye az én életemnek, és rajtam kívül még sokakénak.
Az európai közösség azt mondta, fordítsuk át a demokráciát a tagság megszerzéséhez szükséges kritériumok egész sorába, ezek voltak a koppenhágai kritériumok, és Magyarország az elsők között folyamodott az új demokráciák közül felvételért az Európai Unióba. Minden demokratikus intézményt, törvényt és jogszabályt úgy alakítottak, hogy megfeleljen az európai uniós tagállamiság követelményeinek.
Mint kiderült, ezek a kritériumok nagyon szigorúak mindaddig, amíg egy ország be nem lép, de amint belépett, nagyjából azt csinálhat, amit csak akar. Egyáltalán nincsenek megfelelő mechanizmusok a tagállamok hatékony megrendszabályozására. Sőt, teljesen le is lehet bontani a demokráciát, megtartva homlokzatként egy tökéletes, liberális, pluralista tagállam látszatát.
A Patyomkin-falu analógiáját felhozva azt mondanám, hogy Magyarország egy afféle Patyomkin-város. A homlokzat minden vonását gyönyörűen megőrizték: médiaszabadság, pluralizmus, ez papírforma szerint viszonylag rendben van, mert jó európai egyetemeken kiképzett jogászai és hivatalnokai pontosan tudják, hogyan kell játszani ezt az európai játszmát. A kormányfő mindig tud mutatni egy olyan demokráciát Európában, ahol analóg példát lehet találni arra a támadó lépésre, amit éppen elkövet.
A médiaszabályozás például papíron nem néz ki olyan rosszul, de a Patyomkin-díszletek mögötti valóság egészen más. A kontrollt nem cenzúra végzi – ez már rég kiment a divatból! Tulajdonlással, adóztatással, pénzügyi ellenőrzéssel történik – teljesen informális eszközökkel, ismerős oligarchák bevonásával stb. Politikai elszántságot igényelne az Európai Unió részéről, hogy kibogozza ezt a gubancot.
Jelenleg egy igazán tisztességtelen játszma folyik. A régi csúf időkben a szovjet blokkban az a vicc járta, hogy „Mi úgy teszünk, mintha dolgoznánk, ők meg úgy tesznek, mintha fizetnének érte”. Most Magyarország úgy tesz, mintha demokrácia volna, az EU pedig úgy, mintha ezt el is hinné.
Papp Réka Kinga: – És fizet is érte!
Timothy Garton Ash: – És fizet! Eurómilliárdokat fizet, amit a nemzeti kormány arra költ el, amire jónak látja. Például ismerős médiatulajdonos oligarchákra, cimborákról és családtagokról nem is beszélve. A lényeg a politikai elszántság hiánya az EU részéről, hogy nem akarózik nekik a színfalak mögé nézni. Hogy miért hiányzik ez az elszántság? Hát először is azért, mert az EU bővelkedik a válságokban: ott volt a menekültválság, az eurózóna válsága, a Trump-válság... most pedig itt a covid-válság.
Másfelől a felvilágosodásig nyúlik vissza az a történet, milyen lenézően viszonyultak a nyugat-európaiak mindig is a kelet-európaiakhoz, nem igazán tekintették őket a felvilágosult Európa tényleges részének, mintha tendenciájában eleve önkényuralmi és tekintélyelvű lett volna ez a másik Európa. Van Larry Wolfnak egy remek könyve, The Invention of Eastern Europe (Hogyan találták ki Kelet-Európát), amely visszaköveti ezt az attitűdöt egészen a felvilágosodásig. Amit ma vezető nyugati, belga és francia meg más politikusoktól is hallani, ez a régi előítélet, miszerint Kelet-Európa soha nem is volt Európa igazán.
A jelenlegi helyzet ezekből a tényezőkből adódik össze: a Patyomkin-falu játszma, az a körülmény, hogy van éppen elég más megoldandó probléma rövidtávon, és azok a régi előítéletek, amitől sokszor úgy érezzük, hogy magányos küzdelmet vívunk azért, hogy megpróbáljuk rávenni az európai vezetőket, hogy belássák, ez tényleg fontos volna.
Papp Réka Kinga: – De ez nem magyarázza meg a különbségeket. Ez a képlet nem illik rá Szlovákiára, ahol éppen erős korrupcióellenes harc folyik, vagy Ukrajnára vagy Romániára. Van egy erős regionális tendencia, ahogyan ígéretes demokráciák ráfordulnak egy autoritárius, önkényuralmi útra, másutt viszont erős tömegmozgalmak jelennek meg, komoly korrupcióellenes nyomás és demokratikus megújulásra irányuló törekvések.
Timothy Garton Ash: – Úgy lehetne leírni ezt a jelenséget, mint valami Európán belüli orientalizmust, Kelet-Európa másságának hangsúlyozását. És az első dolog, amit le kell szögezni, hogy nincs olyan, hogy Kelet-Európa. Ezek rendkívüli módon különböző országok, amelyeknek van néhány közös vonása. Az egyik ezek közül persze az, hogy valamennyi poszt-kommunista ország.
Ez a poszt-kommunista útvonal persze sokat megmagyaráz a korrupcióból. A nomenklatúra privatizálása, túlélése, a jogállamiság gyengesége vagy elhanyagolása. Ha ezt a történetileg bejárt utat elemezzük, azt vesszük észre, hogy egyes országokban van ellenállás ezekkel a tendenciákkal szemben. Akció, reakció.
Sokszor éppen ott találkozhatunk a fellépéssel ezekkel a jelenségekkel szemben, ahol a poszt-szovjet módszerek a legdurvábbak voltak, Szlovákiában és Ukrajnában.
Lengyelországban például újabban az „alkotmányos patriotizmus” Habermas-féle koncepciójának megvalósulásával lehet találkozni. A PiS, a Jog és Igazságosság kormányzó pártjának alkotmányellenes támadásaira való reagálásként a lengyel hazafiság most az alkotmányra és a bíróságokra koncentrál. Hallottam, ahogy egy tüntetésen Krakkóban nemrégiben azt skandálták az emberek, hogy Trójpodział władzy!, amivel a három hatalmi ág szétválasztását követelték. Nem sok olyan ország van a világon, ahol a hatalmi ágak szétválasztásért mennének utcára az emberek, nem igaz? Azt hiszem, eszerint kellene megvizsgálnunk ezt a kétféle esetet: az egyes országokon belüli erőviszonyokról, akciókról és reagálásokról szól.
Gian-Paolo Accardo: – Említetted egyes alapvető szabadságjogok erodálódását, különösen Magyarországon. Mi teszi lehetővé egy illiberális rezsim létrehozását az EU kellős közepén?
Timothy Garton Ash: – Szerintem Magyarország már nem demokrácia. Az illiberális demokrácia kifejezés, bár ez önellentmondás, oximoron, mint a sült hógolyó, mégis használható egy liberális demokrácia hanyatlásának, veszedelmes hanyatlásának leírására. Lengyelország, úgy gondolom, illiberális demokrácia. Magyarország már túl van ezen. Megőrizték a Patyomkin-falu homlokzatát, tökéletes EU-tagállamnak tűntek 2010-ben. Alfred Stepan politológus akkoriban úgy találta, hogy Magyarország konszolidált demokrácia.
De aztán házról házra lebontották a demokratikus építményt a homlokzat mögül. És közben minden lépésre találtak hivatkozási alapot, „De hiszen ugyanez van a Legfelső Bírósággal Belgiumban!” vagy: „Ó, hát Ausztriában is ilyen a médiaszabályozás!” És fokozatosan, a régi hegeliánus marxista kifejezéssel, a mennyiség átcsapott minőségbe, egy választásokkal legitimált, lényegében oligarchikus önkényuralommal állunk szemben – ezért nevezem kompetitív autoritárius rendszernek.
Az EU euromilliárdokat juttat a strukturális alapokba és most a helyreállítási alapokba olyan országok számára, mint Magyarország és Lengyelország, amit aztán a helyi, nemzeti kormányok osztanak el, használnak a politikai klientúra vagy a politikai jutalmazás, vesztegetés céljaira. Ez aztán a korrupció rendkívül magas szintjéhez vezet. Ahogy az EU korrupciót vizsgáló hivatala megállapította, Magyarországon az állami megbízások/szerződések majdnem 50%-ában játszottak szerepet EU-s pénzek és az ezekkel való korrupciós visszaélés.
Az a tragikus a dologban, hogy az EU, amely a demokrácia megszilárdulásának legfőbb előmozdítója volt az 1989 utáni másfél évtizedben, nemcsak hogy nem tudta megakadályozni a demokrácia erodálását az ezt követő tizenöt évben, de még hozzá is járult ehhez.
Gian-Paolo Accardo: – Milyen felelősség hárul ebben a helyzetben az EU-ra és más nyugati országokra?
Timothy Garton Ash: – Először is a magyar és a lengyel kormányfő és mások elvesztették nagyhatalmú pártfogójukat a Fehér Házban. Azt hiszem, hogy az új liberális demokratikus adminisztrációnak Amerikában a demokrácia és az emberi jogok napirendre tűzésével meglesz a nagyon pozitív hatása. Ez döntő jelentőségű lesz a sajtó- és médiaszabadság védelmében Lengyelországban, ahol amerikai társaságok kezében van néhány kulcsfontosságú privát médium, mint például a TVN tévécsatorna. A független média most a demokráciáért vívott harc élvonalában van, különösen Lengyelországban. Amerika tehet valamit, de a döntő felelősség az EU-ra és az EU-tagországokra hárul.
Ne kerteljünk: az erőközpont most Németország, különösen a Kelet-Közép-Európához való viszonyban. Egyszer azt hallottam egy lengyel közgazdásztól, hogy a lengyel gazdaság tulajdonképpen a német gazdaság része. Biztos vagyok benne, hogy egy magyar vagy szlovák közgazdász is állíthatna valami hasonlót.
És az, hogy Berlinben nem volt meg a politikai szándék arra, hogy sürgessék a Fidesz kizárását az Európai Néppártból, döntő módon hozzájárult ahhoz, hogy az EU mindeddig tehetetlen volt. Ezért bízom a következő német kormányban, mert jelenleg a Zöldek vezetnek a CDU-CSU-hoz képest, döntő szerepük lehet a következő német kormánykoalícióban. Ők messze a leginkább Európa-, liberalizmus- és demokrácia-párti erő a német politikában.
Papp Réka Kinga: – A centrális EU-tagországoktól keletre eső országok csak marginális, periférikus piacként foghatók fel az EU többi része számára. És a bér-vákuum szívóereje olyan erős, hogy gyakorlatilag átjár mindent, a bevándorlás és a nemzetközi megrendelések révén egyaránt. És ez a mentőkötél sokak számára, akik ott maradnak ezekben az országokban. De sokan elmennek ezekből az országokból. És ezért van a működést veszélyeztető hiány például az egészségügyben, orvosokban és ápolószemélyzetben, és még egy egész sor fontos foglalkozási ágban.
Timothy Garton Ash: – Idejönnek Angliába, Párizsba vagy Berlinbe.
Papp Réka Kinga: – Gondolja, hogy ez a demográfiai toló- és húzóhatás tényezővé válhat egy politikai változásban?
Timothy Garton Ash: – Nyilvánvaló, hogy a magyar kormányfő megpróbálja az Európai Unió alapkoncepcióját leválasztani a liberális demokratikus berendezkedésről, és azt hangoztatja, hogy mi egy másik Európát képviselünk, egy jobb, egy nemzetibb, egy keresztényibb Európát, hagyományosabb értékrenddel és így tovább. Sok hasonlóság található benne a hivatalos orosz ideológiával meg a jelenlegi lengyellel.
Nehéz még egy olyan időszakot találni a modern történelemben, amikor Magyarország fontosabb szerepet játszott volna egy tágabb európai kontextusban. Kétes dicsőség ennek a másik Európának a szószólójává válni, nem?
Mégis egész társadalmak mentek át óriási modernizálódáson és európaiasodáson. Az hiszem, hogy a társadalmi akciók mechanizmusa váltott ki politikai reakciót, és üt vissza most elég erőteljesen mindezekben a társadalmakban. Ha érintetlenül meg tudjuk őrizni az Európai Unió politikai struktúráját és értékrendjét, úgy vélem, a hosszabb távú társadalmi és kulturális folyamatok pozitív módon fognak érvényre jutni Magyarországon is, hiszen az, hogy nem demokrácia, még nem jelenti azt, hogy ne lehetne választásokat nyerni.
Gian-Paolo Accardo: – Az elmúlt évek legfőbb politikai fejleménye, hogy a szélsőjobbos diskurzus normalizálódva, banalizálódva bekerült a politikai közbeszédbe, és még mérsékelt politikai középpártok is elmozdultak szélsőjobbos eszmék irányába. Hogyan tud az EU kiállni az alapértékei mellett, ha a legnacionalistább és szélsőjobbos nézetek kezdenek bevetté válni?
Timothy Garton Ash: – Először is, az EU-nak el kéne kezdeni a saját hirdetett eszméinek megfelelően cselekedni, különben elveszti a hitelét. Nem hiszem, hogy attól, hogy itt-ott vannak jobboldali kormányok, még ne tudná ezt megtenni. Ha azonban az egész centrum, a nyugat-európai országokkal együtt túlságosan elmozdul a nacionalista szélsőjobb felé, akkor tényleg baj lesz. Én nem szeretek a fasizmus címkéjével dobálózni, de valóban vannak a fasiszta kotyvaléknak olyan elemei, amelyek visszaszivárogtak a politikába Nyugat-Európában is. Nézzünk szembe a ténnyel, Marine Le Pen fej fej mellett van pillanatnyilag Emmanuel Macronnal. Ez a választás rettentően fontos lesz.
De ha – mint hiszem és remélem – nekünk Nyugat-, Észak- és Dél-Európában sikerül visszatérni a liberális európai értékekhez és gyakorlathoz, ez jelentős erőt ad Közép- és Kelet-Európának is. Nehezebb lesz fenntartani az Orbán–Kaczyński és társai féle modellt, ha Európa többi része nem az ő nyomukban jár, mint az elmúlt 6-7 évben, hanem a saját igazi útját járja.
Papp Réka Kinga: – Kíváncsi vagyok, miért kell mindig egy nagy összeomlás a demokratikus megújuláshoz, miért kell az EU-nak ennyi kudarc ahhoz, hogy megreformálja a működésmódját, és hogy vajon a klímakatasztrófára van-e ehhez szükség? Nincs erre más mód? El lehet-e kerülni egy igazán mély egzisztenciális krízist, vagy éppen ez volna az elengedhetetlen feltétele a változásnak?
Timothy Garton Ash: – Európa egész történelmét meg lehetne írni azon a szálon, hogy mennyire nem tanulunk a történelemből, hogyan megyünk keresztül egyik katasztrófa után a másikon, egyik háború után a másikon, azt mondjuk, „Soha többé”, és aztán tessék, itt van megint Boszniában, Ukrajnában és így tovább.
Rá tudunk-e cáfolni Hérakleitoszra, hogy „A háború mindenek atyja és mindenek királya”? Meg tudjuk-e tanulni a leckét anélkül, hogy végigélnénk a válságot? Nem mintha nem lett volna éppen elég válságban részünk az elmúlt évtizedben. Az a kérdés, megvolt-e ezeknek a szükséges galvanizáló hatása? Ez a kérdések kérdése. Történészként pesszimistának kéne lennem. Tartok attól, hogy az öreg Hérakleitosznak megint igaza lesz, és még mélyebbre kell süllyednünk, mielőtt jobbra fordulnának a dolgok. De politikai közíróként megteszek mindent, amit tudok. Fiatal európaiak egy csoportjával dolgozom itt Oxfordban együtt, hogy kiderítsük, tudunk-e tényleg tanulni a történelemből, anélkül hogy mindenen újra keresztül kéne mennünk.
Papp Réka Kinga: – Ez egyszerre nehéz és reményteljes helyzet.
Timothy Garton Ash: – A híres képlet így hangzik: az ész pesszimista, az akarat optimista. Ez mindig segít a lehetőségek mérlegelésében. Egyébként azt hiszem, a magyarok ebben nagyon jók, világbajnokai a pesszimizmusnak.
Papp Réka Kinga: – Ebben felülmúlhatatlanok vagyunk.
Timothy Garton Ash: – Abszolút, de ez intellektuálisan előnyös is lehet. Az 1970-es években az emberek nyugaton úgy látták, hogy a Szovjetunió utoléri és lehagyja az Egyesült Államokat. Azt hitték, hogy a demokrácia tekintélye a Watergate és Vietnam után már végképp romokban hever. Jean-François Revel írt egy könyvet a demokráciák eltűnéséről 1982-ben (How democracies perish). És ezt az intellektuális pesszimizmust alakítottuk át mindent megreformáló, újjáteremtő energiává az európai történelem egyik legdinamikusabb és legreményteljesebb korszakához, az 1980–90-es évekhez. A 2000-es években jött ennek éppen az ellenkezője. Rendkívül elégedettek voltunk, el voltunk telve magunkkal. Mission accomplished, feladat végrehajtva, mondtuk, a demokrácia megszilárdulni látszott Magyarországon és Lengyelországban, a demokráciát elvittük a Közel-Keletre, örvendeztünk az arab tavasznak és így tovább. A kapitalizmus mindenütt csodásan működött. Aztán egyszer csak csiribí-csiribá: beütött a pénzügyi válság. Meg a többi.
Mindent egybevetve azt hiszem, egy kis intellektuális pesszimizmus jó kiindulópont lehet a politikai aktivizmus és végső soron a politikai optimizmus számára is.
Timothy Garton Ash (1955) történész, az Oxfordi Egyetem professzora, a rendszerváltás kezdete óta Európa-szerte népszerű közíró. Művei magyarul: A birodalom hanyatlása – Létezik-e Közép-Európa? Esszék, AB Független Kiadó, 1989 „Mitteleuropa? Nyugat-Németország és Kelet-Közép-Európa a nyolcvanas években”, Holmi, 1989 október A lengyel forradalom, AB-Beszélő, 1990 A balsors édes hasznai, Európa–Századvég, 1991 „Havel és Klaus”, Lettre, 18 „Belgrád és vidéke”, Lettre, 27 „Közép-Európa? Az meg hol van?”, Lettre, 35 „Az iszlám Európában”, Lettre, 67 „Bársonyos forradalmak”, Lettre, 79 „Új történetet írni Európának”, Lettre, 80 |
Az itt közölt szövegek a „Debates on Europe: Budapest & Beyond. Defending Intellectual Freedom” címmel 2021. május 4 és 7. között tartott online találkozók során elhangzott beszélgetések rövidített, szerkesztett változatai.
A beszélgetéseket leírta, fordította és szabad sajtó alá rendezte Karádi Éva.
A Debates on Europe az S. Fischer Stiftung és a Deutsche Akademie für Sprache und Dichtung közös sorozata. Programvezető: Carl Henrik Fredriksson.
Az eddigi beszélgetések megtalálhatók a program honlapján: www.debates-on-europe.eu © Debates on Europe és a közreműködő szerzők