Háttal Európának

Európa-beszélgetések – Az Élet és Irodalom melléklete
A szellemi szabadság védelmében

Nem véletlen, hogy az Európa-beszélgetések Budapesten kezdődtek, 2012-ben. Akkor Magyarország még csak nyolc éve volt az Európai Unió tagja, de már kezdett eltávolodni annak alapelveitől és értékeitől. Mára, majdnem tíz év elteltével a magyar „illiberális demokrácia” az egyik legfőbb fenyegetéssé nőtte ki magát, amivel az európai integrációnak szembe kell néznie. Az Élet és Irodalom e mellékletében, az Európa-beszélgetések 2021-es budapesti kiadásában jelentős írók, szakemberek és közszereplő értelmiségiek vitatják meg a tudomány, az oktatás, az akadémiák, az egyetemek szabadságát fenyegető legújabb veszélyeket és a történelmi emlékezet politikai célzatú manipulálására irányuló törekvéseket. 

---

Nemrégiben a döntés, hogy az államilag finanszírozott Színház és Filmművészeti Egyetem magántulajdonba, egy Fidesz-közeli alapítvány fennhatósága alá kerüljön, hangos tiltakozást váltott ki. Léteznek stratégiák, amelyek az akadémiai és képzési rendszert meg tudják védelmezni az ilyen támadásokkal szemben? Ezzel egy időben hosszú távú folyamat ássa alá az intézményeket nem csupán Magyarországon, hanem szerte Európában: a „használható tudás” elsőbbsége a „kritikus gondolkodás” felett, általában a humántudományok hanyatlása. Milyen szövetségek hozhatók létre helyileg, országosan, nemzetközileg e folyamatok ellen? Barbara Stollberg-Rilinger, a berlini Wissenschaftskolleg rektora és Gács Anna, a Budapesti Műszaki Egyetem Szociológia és Média Tanszékének docense, az Oktatói Hálózat tagja beszélget.

 Barbara Stollberg-Rilinger: – Az akadé­miai szabadság témája nagyon széles körű téma, a tudomány, az oktatás és kutatás szabadsága, a tanszabadság sorolható ide. Az akadémiai szabadság megsértésének különböző megjelenési formáit, fajtáit érdemes megkülönböztetni egymástól. Azt gondolom, magyarországi nézőpontból egészen más jelenségek jutnak eszébe ennek kapcsán, mint ami nekem német szemszögből. Eltérő problémákkal kerülünk szembe. A berlini Wissenschaftskollegban évente negyven ösztöndíjas kutatónk van a világ különböző országaiból, beleértve olyan országokat is, mint Szíria vagy Egyiptom, vagy az olyan EU-tagországokat, mint Magyarország és Lengyelország. Vannak ösztöndíjasaink az Egyesült Államokból is, akik egészen más oldalról szembesülnek az akadémiai szabadság témájával. Ezért is érdekelne, hogy mik a jelenlegi magyarországi helyzet sajátosságai?

Gács Anna: – Örülök, hogy beszélgethetünk ezekről a kérdésekről. Egyetértek abban, hogy nagyon eltérő jelenségekkel kell szembenéznünk, mégis úgy gondolom, hogy van néhány olyan probléma az egyetemek, a felsőoktatás és kutatás körül, ami közös, ezért is érdemes ezeket megvitatnunk. Hadd adjak először egy nagyon rövid áttekintést arról, mi ment végbe nálunk az elmúlt tíz évben, milyen támadások érték a felsőoktatás és a kutatás szabadságát az ellenséges retorikától és propagandától kezdve a tényleges adminisztratív intézkedésekig. Ezeknek a támadásoknak egy része ideológiai jellegű volt, mint például a „gender studies” kipécézése. A nemzetközi közvélemény előtt legismertebb eset, a CEU elüldözése Budapestről is tartalmazott ideológiai motívumokat: egy olyan egyetem vált nemkívánatossá Magyarországon, amely a nyílt társadalom eszméjének megtestesítője. A felszámolások mellett tanúi lehettünk új, hatalmas állami forrásokkal kitömött felsőoktatási és kutató intézmények alapításának is, amelyekkel szemben nem elvárás, hogy bekapcsolódjanak egy nemzetközi tudományos eszmecserébe, egyetlen rendeltetésük a  „magyarságkutatás”, a nemzeti identitás különböző aspektusainak feltárása és ápolása. Újabban láthatólag új fejezet nyílt a kormány felsőoktatás- és kutatáspolitikájában, amely elsősorban anyagi érdekeket tart szem előtt, amikor az intézményeket igyekszik alávetni a kormányfőhöz lojális köröknek. Ez történt a Magyar Tudományos Akadémia kutatóintézeteinek egész hálózatával, és ez történik most éppen az állami egyetemekkel, amelyeket olyan alapítványok fennhatósága alá rendelnek, amelyeket kormányközeli akadémiai emberek, gazdasági vezetők és politikusok irányítanak halálukig. Ők fognak rendelkezni igen hosszú időre a felsőoktatásra fordítható közpénzekről, európai uniós támogatásokról. Ezekben az esetekben nem ideológiai okokra hivatkoznak az átalakítások szükségessége kapcsán, hanem arra, hogy a magyar egyetemek rosszul teljesítenek a nemzetközi felsőoktatási versenyben, ami amúgy tény. Csakhogy közben nyilvánvaló, hogy ezek a változtatások a miniszterelnök arra irányuló mestertervének részét képezik, amellyel hosszú távra igyekszik bebiztosítani az adminisztratív, gazdasági és politikai hatalmát arra az esetre is, ha esetleg elvesztené a következő választásokat. Szeretném kiemelni azt a keserű iróniát, ami abban van, hogy az egyetemek nemzetközi rangsoroló rendszere, amely az egyetemek világméretű, objektív kritériumokon alapuló összehasonlítását volna hivatott szolgálni, itt nálunk az egyetemek alávetésének szolgál ürügyül.

Barbara Stollberg-Rilinger: – Meggyőződésem, hogy a CEU volt a legjobban teljesítő egyetem Magyarországon, úgyhogy az egyetemi kutatások színvonalának feljavítása kétségtelenül csak ürügy.
Észlelhető-e valamiféle különbség a humán tudományok, a társadalomtudományok és a természettudományok megítélésében? Zajlik-e a humán tudományok valamilyen lebecsülése, egyidejűleg a természettudományok, műszaki területek felértékelésével, túlbecsülésével?

Gács Anna: – Azt hiszem, ebben a kérdésben az itteni és a nemzetközi folyamatok párhuzamosságáról lehet beszélni: nő a jól alkalmazható természettudományok, műszaki tudományok megbecsültsége, és csökken a humán tudományok elismertsége. Ez mindenképpen a kritikai gondolkodás terepének szűkülését jelenti. 
Egyre dominánsabbá válik az az elképzelés, hogy az egyetemi oktatás elsődleges feladata, hogy olyan szkilleket sajátíttasson el, amilyenekre a munkaerőpiacnak éppen szüksége van. A tanárok igyekeznek megtanítani ezeket a készségeket, miközben kétségbeesetten próbálják feljavítani a publikációs, idézettségi mutatóikat. Az egyetemeket egyre kevésbé tekintik a nyílt viták terepének, ami szerintem aggasztó. Hasonló a helyzet a német egyetemekkel is?

Barbara Stollberg-Rilinger: – Németországban, de Amerikában még inkább, egy más irányú, ezzel éppen ellenkező jelenség figyelhető meg. Az általában növekvő politikai polarizáltság az egyetemeken is elhatalmasodik. Bár van átfedés, mégis nagyon fontos különbséget tenni az akadémiai szabadság, illetve a szélesebb értelemben vett szellemi szabadság, a szólásszabadság között. A fő kérdés az, hogy ki veszélyezteti ezeket a szabadságjogokat. Nyilvánvaló, hogy Magyarország esetében az államhatalom oldaláról jön ez a fenyegetés, különösen az akadémiai szabadság, a tudományos intézmények testületi autonómiája ellen – de ezáltal általában véve a szólásszabadságot is érinti.
Németországban vagy Amerikában viszont egyes csoportok azt sérelmezik, hogy a szellemi szabadság, a véleményszabadság, a szólásszabadság általában csorbul az egyetemen belül. Azt állítják, hogy ott valamiféle balos elfogultság, véleménydiktatúra érvényesül. De ha ez a veszély tényleg fennáll, akkor az inkább az egyetemen belülről lép fel, pél­dául a diákok részéről, akik nem akarnak rasszista vagy szélsőjobbos vagy szexista véleményeknek teret engedni az egyetem falain belül.
Szerintem növekvő politikai polarizáltság figyelhető meg az egész társadalomban. Ez éri el az egyetemeket is, és attól függően, ki melyik politikai táborhoz tartozik, aszerint találja ezt komoly veszélynek vagy sem. Németországban legalábbis az volna a feladat, hogy meg kell védeni az egyetemeknek mint nem átpolitizált tereknek az autonómiáját. A szólásszabadság azt jelenti, hogy azt mondhatsz, amit akarsz, beszélhetsz hülyeségeket is. Az akadémiai szabadság, az egyetemek és tudományos intézmények szabadsága azt jelenti, hogy azt mondhatsz, amit akarsz, de csak bizonyos tudományos szabályok és módszertani korlátok szabta kereteken belül.
Ezért gondolom, hogy ezt a kétfajta szabadságot meg kell egymástól különböztetni. Sokszor átfedik egymást persze, de vannak olyan esetek, amikor ellentmondhatnak, szembekerülhetnek egymással, ezért gondosan szét kell őket választanunk. 
Magyarországon láthatólag mindkét fajta szabadságot éri komoly támadás, míg Németországban az állam nem jelent veszélyt az akadémiai szféra szabadságára. Az állam és az alkotmány inkább védelmezi az akadémia auton­ómiáját. A fenyegetés inkább az egyetemeken belülről vagy a társadalom felől jelentkezik, nem az államhatalom részéről. Ez nagyon jelentős különbség, és ez teszi a magyarországi helyzetet a németnél és az amerikainál sokkal súlyosabbá és veszedelmesebbé.

Gács Anna: – Ebben egyetértünk. Ugyanakkor van valami, ami összekapcsolja ezt a két problémát. Nevezetesen az, hogy akarjuk-e úgy tekinteni az egyetemeket, mint a nyílt viták színterét, mint olyan helyeket, amelyek a különböző nézőpontok, felfogások ütköztetésére bátorítanak. Hogy beengedjük-e a politikát az egyetem falai közé, nem abban az értelemben, hogy előírjuk, mit kell mondani, mit kell gondolni, hanem hogy biztatjuk, bátorítjuk a vitafeleket, segítünk a diákoknak abban, hogy átéljék, megtapasztalják az eszmecserék, a vitatkozás izgalmát? Hogy felkészítjük-e a diákokat arra, hogy meghallgassanak olyan nézeteket is, amelyek nem tetszenek nekik, és megtanítjuk-e őket érvelni a saját meggyőződéseik mellett? Azt hiszem, hogy az a közös az egyetemek feletti adminisztratív kontroll igényében és az ún. „cancel culture”-ban, hogy tartanak attól, hogy az egyetemek a szabad vita nyílt terepei legyenek.

Barbara Stollberg-Rilinger: – Vannak balról és jobbról fenyegető veszélyek, persze, de ezek szerintem korántsem szimmetrikusak. Véleményem szerint is meg kell védeni minden politikai tábor jogát a véleménynyilvánításra, de persze bizonyos határokon belül. Egy holokauszt-tagadónak például nem szabad teret adni az egyetemen. De a politikai diskurzus elég tág keretein bármely alapállásból szükséges, hogy érvelni lehessen. Másfelől viszont tisztában kell lennünk azzal a ténnyel, hogy a szabad vitát, a véleményszabadságot fenyegető veszélyek jelenleg nem szimmetrikusak. Úgy látom, az a veszély, amely a politikai korrektség felől fenyeget, közel sem olyan veszedelmes a szellemi szabadságra nézve, mint az a veszély, amely az államhatalom felől fenyeget azzal, hogy fel akar számolni minden szabad vitát akadémiai, tudományos és egyetemi keretek között. 

Gács Anna: – Különösen, hogy a magyar kormány és a kormányhű sajtó előszeretettel hangoztatja, hogy Magyarország a szólásszabadság utolsó bástyája, mert a politikai korrektség nem tudott gyökeret ereszteni az itteni politikai közbeszédben. Valójában a szólásszabadság ilyen értelmű védelmezése leginkább a gyűlöletbeszéd, a kirekesztő retorika védelmezésére szolgál, és soha nem az övékétől eltérő vélemények védelmezésére. Ezért is gondolom fontosnak, hogy olyan tereket, olyan közbeszédet kell létrehozni, amely egyfelől bátorítóan hat a kisebbségi önmeghatározásra, de ugyanakkor szabad vitára, a vélemények ütköztetésére is bátorít. Ami nem egyszerű feladat sehol. Természetesen alapvető különbség van az egyetemek feletti politikai-adminisztratív kontroll és az egyetemi közbeszéd belső kontrollja között. Mindössze arra akartam rámutatni, hogy a szkilleket tanító, agyonszabályozott, technokratikus egyetem víziója sehol sem segíti az ilyen terek létrejöttét. 

Barbara Stollberg-Rilinger: – A világméretű társadalmi megosztottság, polarizáltság általános légkörében mindkét tábor kölcsönösen erősíti egymást. A magyar kontextusban Orbán hívei egy állítólagos baloldali véleménydiktatúra veszélyeivel ijesztgetnek. És fordítva. Ez így elég tragikus.   
De szeretnék fordítani egy kicsit a beszélgetésünk irányán, és azt szeretném megkérdezni, hogyan tudnánk mi innen Németországból és más európai országokból segíteni, hathatós támogatást nyújtani az akadémiai szabadságot érő támadásokkal szembeni küzdelemhez? Mit tehetünk mi? Világszerte rengeteg program van ugyanis most száműzetésbe kényszerült tudósok segítésére, ösztöndíjakkal. Viszont éppen magyar kollégáktól hallottam, hogy ez adott esetben nem a legjobb megoldás, mert növeli az amúgy is jelentős agyelszívást. Kiváló tudósok jönnek így el Magyaroroszágról és más hasonló problémákkal küszködő országokból, Lengyelországból, Törökországból, és végül mindannyian Amerikában vagy Angliában kötnek ki. Hogyan lehetne őket otthon támogatni?

Gács Anna: – Igen, ez tényleg probléma, de attól még mindenfajta támogatásnak meglehet a helye. A külföldi kollégáktól, szervezetektől jövő támogatások leginkább gesztusszerűek. Bármilyen jól esnek is – és remélem, hogy ez nem hangzik majd túl gorombán –, azt hiszem, egyre inkább érzi mindenki, hogy a szimbolikus támogató gesztusokkal nem sokra megyünk. 
Hadd mondjak el erről egy furcsa és elgondolkodtató esetet. Az Oktatói Hálózat készített egy jelentést a humán területekkel kapcsolatos kormánypolitikáról, és elmentünk az Európai Parlamentbe, hogy támogatókat keressünk a magyar ügynek. Beszéltünk a Parlament számos tagjával, és a legtöbben azt mondták, hogy ó, igen, nagyon fontos, hogy végre valaki megírta ezt a jelentést, nagyon köszönjük, hadd biztosítsunk titeket maximális együttérzésünkről. Ám az egyik képviselő azt mondta, hogy hát igen, ez mind nagyon szomorú. De miért nem választotok magatoknak egy másik kormányt? Nem mondom, elég frusztráló volt, és elgondolkodtatta az embert, hogy vajon az eszközök vagy az akarat hiányzik-e az Unióban ennek a kormánynak a megfékezésére. 
Ugyanakkor el kell ismernem, hogy volt ebben a reakcióban valami megfontolandó is. Amíg nincs konszenzus Magyarországon tudományos, egyetemi körökben sem a tudományos és oktatási szabadság minimális kritériumairól, amíg nem alakul ki szolidaritás a magyar felsőoktatási és kutatóintézetek között, milyen alapon is várjuk a nemzetközi segítséget? Apropó, szolidaritás. Kíváncsi vagyok, hogy Németországban van-e magától értetődő összetartás, szolidaritás a kutatási és felsőoktatási intézmények között? És mik ennek a szolidaritásnak az alapjai? Mi történne például, ha valakit kitennének az egyetemi állásából mondjuk a szexuális kisebbségekre vonatkozó sértő kijelentései miatt?

Barbara Stollberg-Rilinger: – Ez óriási közfelháborodást váltana ki. Láttunk olyan eseteket, amikor konferenciákat vagy nyilvános eseményeket mondtak le valamelyik résztvevő politikai kijelentései miatt. De ez ritkán fordul elő. A nyilvánosság, a média is elég nyitott az ilyen témák megvitatására. A problémát inkább az öncenzúrában látom. Vannak olyan kijelentések, amelyektől az ember tartózkodik, nem mer megtenni, és bizonyos mértékig ez is korlátozza, szűkíti a politikai viták körét. Előre kell látnunk a veszélyt, és nem kellene annyira félnünk kockára tenni a túlságos kényelmünket és a biztonságunkat.
A szolidaritás Németországban nem terjed ki minden politikai táborra, a szolidaritás politikai hovatartozás függvénye, ez az egyik következménye a politikai polarizáltságnak. Ha valakit letiltanak iszlamofób megnyilvánulások miatt, akkor szolidaritást észlelhet az egyik tábor részéről és megfordítva. Ám ha valaki megpróbál egy köztesebb vagy mérsékeltebb pozíciót elfoglalni, vagy mérsékelni magát a vitát, a két tábor egyikébe szorítják be. Most ez a probléma, hogy nem lehet úgymond semleges közös teret, közös fórumot fenntartani a vitáknak, könnyen besorolják az embert a két tábor valamelyikébe.

Gács Anna: – Pontosan tudom, miről beszél. Ha egyszer sikerül leváltani a jelenlegi kormányt, akkor az egész országot újra kell majd építeni. Meggyőződésem, hogy ezt csak nyílt, jóhiszemű vitákkal lehet elvégezni. Most eléggé képtelenségnek tűnik, hogy le lehessen ülni egymással egy ilyen megosztott országban, ilyen megosztott értelmiséggel. A végletes megosztottság is olyasvalami, ami akadályozza a vita közös terének megteremtését.

Barbara Stollberg-Rilinger: – Gondolja, hogy az egyetemek lehetnének a megfelelő fórumok a politikai vitákhoz, vagy az egyetemi, tudományos világ is épp olyan megosztott, polarizált politikailag, mint az egész társadalom?

Gács Anna: – Ez talán túl optimista befejezés, de mindenesetre úgy lenne jó, ha az egyetemek úttörő szerepet játszanának ennek a nyilvános térnek az újrateremtésében, ahol majd megint igazi vitákat lehet folytatni.

Barbara Stollberg-Rilinger (1955) a korai újkor időszakával foglalkozó történész, a berlini Wissenschaftskolleg zu Berlin rektora. 1985 óta több könyve is megjelent kutatott korszakáról. Gács Anna (1970) a BME Szociológia és Kommunikáció Tanszékének docense, az Oktatói Hálózat alapító tagja. Kötetei: Miért nem elég nekünk a könyv? (2002); A vágy, hogy meghatódjunk (2020).

 

Az itt közölt szövegek a „Debates on Europe: Budapest & Beyond. Defending Intellectual Freedom” címmel 2021. május 4 és 7. között tartott online találkozók során elhangzott beszélgetések rövidített, szerkesztett változatai.
A beszélgetéseket leírta, fordította és szabad sajtó alá rendezte Karádi Éva. 
A Debates on Europe az S. Fischer Stiftung és a Deutsche Akademie für Sprache und Dichtung közös sorozata. Programvezető: Carl Henrik Fredriksson.
Az eddigi beszélgetések megtalálhatók a program honlapján: www.debates-on-europe.eu © Debates on Europe és a közreműködő szerzők