Függetlenséget az akadémiának!

A kutatás és oktatás egysége és szabadsága Angliában és Magyarországon – Rüdiger Görner és Ferencz Győző beszélgetése

PUBLICISZTIKA - MELLÉKLET - LXV. évfolyam, 23. szám, 2021. június 11.

Európa-beszélgetések – Az Élet és Irodalom melléklete
A szellemi szabadság védelmében

Nem véletlen, hogy az Európa-beszélgetések Budapesten kezdődtek, 2012-ben. Akkor Magyarország még csak nyolc éve volt az Európai Unió tagja, de már kezdett eltávolodni annak alapelveitől és értékeitől. Mára, majdnem tíz év elteltével a magyar „illiberális demokrácia” az egyik legfőbb fenyegetéssé nőtte ki magát, amivel az európai integrációnak szembe kell néznie. Az Élet és Irodalom e mellékletében, az Európa-beszélgetések 2021-es budapesti kiadásában jelentős írók, szakemberek és közszereplő értelmiségiek vitatják meg a tudomány, az oktatás, az akadémiák, az egyetemek szabadságát fenyegető legújabb veszélyeket és a történelmi emlékezet politikai célzatú manipulálására irányuló törekvéseket. 


A tudomány, az akadémia szabadságát egész sor támadás éri az utóbbi időben Magyarországon. A Közép-európai Egyetemet, a CEU-t kiszorították Budapestről, és a Magyar Tudományos Akadémia függetlenségét is aláásták egy olyan kétes törvénnyel, amely az állami befolyást és ellenőrzést növeli. Vajon mit jelent a „szabadság” egy olyan országban, amelyikben eddig igen rövid életű volt a demokrácia? És mennyiben más ehhez képest a helyzet a Brexit utáni Nagy-Britanniában a tudományos kutatás és a felsőoktatás területén?

Rüdiger Görner: – A Nagy-Britannia és Magyarország közötti kulturális kapocs jó mottója lehet egy idézet Arthur Koestler A teremtés című könyvéből. Koestler szerint a szabadság olyasmi, amit meg kell teremtenünk. És ehhez krea­ti­vi­tás­ra van szükség. Figyelemreméltó megállapítás egy olyan ember részéről, aki megtapasztalta, milyen traumákat okoznak a szélsőséges ideológiákra épülő totális rendszerek. Vajon lehet-e ma Magyarországon kreatívnak lenni a szabadság megteremtése érdekében?

Ferencz Győző: – Ebben a kontextusban Magyarországon a szabadság jelentésrétegei közül a legerősebb a politikai önrendelkezésé. Az ország a XVI. század első harmadától egészen a legutóbbi időkig gyarmati-félgyarmati függésben volt. Szuverenitást a saját erejéből nem sikerült megteremtenie. Ennek hatása ma is érezhető a politikai retorikában és abban is, hogy milyen reakciókat vált ki – vagy nem vált ki – a szabadság különféle formáinak korlátozása. Valamiféle homályos „nemzeti” eszmének, bármilyen csökevényes és torz formában, még mindig nagyobb a mozgósító hatása, mint a modern – polgári – individuum, illetve az individuumok alkotta kisebb közösségek szabadságjogainak. Azok itt ugyanis sosem léteztek, és az elmúlt harminc évben, amióta az ország ajándékba kapta szuverenitását, nem is sikerült megteremteni. Helyette, ahogy korábban is, partikuláris magánérdekek vannak, ezek érvényesítését vagy sérelmét ki-ki egyénileg kezeli. Olykor meglepően kreatív módon. De azt hiszem, a szabadságnak nem erre a lefokozott félreértelemzésére gondolsz.

Rüdiger Görner: – A történelmi kontextus ismerete nélkül valóban nehéz megérteni, mi történik mostanában, például a tudományos intézmények és egyetemek körül. Vajon a tudományos kutatás és egyetemi oktatás szempontjából van-e jelentős különbség a Kádár-kor és a mai helyzet között?

Ferencz Győző: – Számos különbség van. Az egyik legfontosabb, hogy 1989 óta sokkal többen vehetnek részt felsőfokú képzésben, mint korábban. Ez nagyszerű fejlemény, mert a Kádár-rendszerben kevesen szerezhettek diplomát. Csakhogy a felsőoktatás kiszélesítése nem járt együtt a képzések újragondolásával, nem igazították a megváltozott igényekhez, és nem történt számottevő fejlesztés. Sőt, már az 1990-es évek közepétől igazságtalan támadások érték az egyetemeket.
A Kádár-korban volt egy kimondatlan megállapodás az ország vezetése és az egyetemi élet szereplői között. Cinikus kompromisszum volt. Elsősorban a társadalomtudományokra van rálátásom, erről a területről beszélek. A műszaki, orvosi és természetudományok néhány szempontból talán jobb helyzetben voltak, de a lényegen ez sem változtat. Az egyetemi-kutatói fizetések alacsonyak voltak, külföldi tanulmányutakra, konferenciákon való részvételre igen korlátozott lehetőség volt, nemzetközi együttműködést alig lehetett kialakítani, könyvtár- és eszközfejlesztésre mindig kevés pénz jutott, és így tovább. Cserébe viszont békén hagyták az embert. Nagyjából azt csinálhatott, amit akart. Státuszát felhasználva akár tudományos kapcsolatokat is építhetett, de intézményi támogatás nélkül. Az egyetemi háttér ugyan csak üres keretet adott, de azt ki-ki egyénileg tölthette meg tartalommal. Aki elkötelezte magát a tudománnyal, és bekerült egy tanszékre, ha szerény körülmények között is, de végezhette a dolgát. Ez viszonylagos szabadságot is adott.
1989 után megváltozott a helyzet, de nem úgy, ahogy vártuk volna. A költségszempontok váltak döntővé. A rég esedékes fejlesztések továbbra is elmaradtak, azonban a laza keretek helyét fenyegető táblázatokba rendezett teljesítménymérés vette át. Részt vesznek-e az oktatók – saját költségen – kellő számú nemzetközi konferencián? Publikálnak-e azokban a rangos nemzetközi folyóiratokban, amelyekre egyébként a hazai könyvtárak nem fizetnek elő? És főleg, hoznak-e megcsapolható pályázati pénzeket? A politikusok és az egyetemek vezetői hirtelen elkezdték számonkérni mindazt, aminek a teljesítéséhez hosszú évtizedek óta ők és elődeik nem teremtették meg a feltételeket. Jól fizetett állásokat halmozó politikusok céltáblái lettek az alulfizetett állásokat halmozó oktatók. Ez legalább olyan cinikus, mint a Kádár-rendszer íratlan szerződése.

Rüdiger Görner: – Megütötte a fülemet egy fordulat, a költséghatékonyság. Erre Angliában is szokás hivatkozni, pedig itt az egyetemek anyagilag függetlenek, túlnyomórészt a diákok által befizetett tandíjakból működnek, úgyhogy ez a hivatkozás meglehetősen visszás. De hadd kérdezzek valamit. Emlékszem, amikor az 1990-es évek elején Magyarországon jártam, voltam a budapesti Eötvös Loránd Tudományegyetemen és egy másik, akkor induló magánegyetemen Székesfehérváron. Ezt az utóbbit úgy mutatták be nekem, mint új alternatívát az állami fenntartású egyetemekkel szemben. Bizonyára ez is a költségmegtakarítást szolgálta. De az egyetemi rendszeren belül akkoriban mintha mégiscsak nagyobb függetlenségre törekedtek volna. Vajon a jelenlegi rezsim alatt van-e az ilyesfajta magánvállalkozásoknak jövője?

Ferencz Győző: – Jövője talán igen, de jelene nincs. Magyarországon pár hónappal ezelőttig főleg állami egyetemek voltak. Logikusnak hangozhat, hogy az állami egyetem, különösen egy demokratikus hagyományok nélküli országban, jobban függ a politikától, mint egy magánegyetem. Hiszen, gondolhatnánk, éppen azért kellett elüldözni az CEU-t, amely magánegyetem, mert a kormány nem tudta befolyásolni. Csakhogy az újonnan privatizált egyetemek egyetlen jól meghatározható politikai csoport kezébe kerültek, azaz egyáltalán nem függetlenek. De az egyetemi autonómiát nem most szüntették meg, hanem 2014-ben, amikor pártpolitikai­lag kijelölt kancellárokat helyeztek a rektorok fölé. Most a közvagyon kisajátítása zajlik, számos politikai elemző szerint azzal a céllal, hogy a hatalom jelenlegi birtokosainak vagyona és stratégiai befolyása egy választási vereség esetén is megmaradjon. Hogy az egyetemi autonómia eleve mennyire gyenge volt, jól mutatja, hogy a kancellári rendszer bevezetése nem váltott ki tiltakozást, és a privatizálással szemben egyedül a Színház és Filmművészeti Egyetem fejtett ki komoly ellenállást. Persze hiába.

Rüdiger Görner: – Ez a jelenség nem teljesen ismeretlen Nagy-Britanniában sem. Margaret Thatcher óta a fokozott privatizálás jelszava a valóságban sokszor azt jelentette, hogy nagyobb befolyást kapott a kormány. Az Egyesült Királyságban egy jellemző folyamatot figyeltem meg azóta, hogy 1981-ben idejöttem diákként, és amely a Brexittel még jobban felerősödött: lépésről-lépésre leépítik az európai diszciplínákkal kapcsolatos képzéseket. Az európai országok diákjai számára egyre nehezebben érhetők el az ilyen stúdiumokat kínáló szakok, pedig ezek üzletileg is nyereségesek voltak. Olyasmiről van szó, mint amiről korábban beszéltél: a szuverenitás fikciójáról, annak tagadásáról, hogy valamennyien egy csónakban evezünk. Anglia jelenleg negatívan viszonyul azokhoz a kötelékekhez, amelyek az európai kontinenshez fűzik, és a Brit Birodalom feltámasztásáról ábrándozik. Abban reménykedik, hogy a Brit Nemzetközösség diákjai váltják fel az Európából jött diákjainkat. Ennek a folyamatnak része a modern filológia elsorvasztása. Azzal érvelnek, hogy a Brexit után nincs szükség az európai nyelvekre, különben is mindenki beszél angolul. Ez is az akadémiai szabadság megnyirbálásának – bár áttételes, de hatékony – módja.

Ferencz Győző: – Lehet emögött politikai szándékot felfedezni? Lehet az ilyen döntéseket a konzervatív vagy a munkáspárthoz kötni?

Rüdiger Görner: – Nem. Épp az a lehangoló a dologban, hogy a modern európai nyelvek iskolai oktatásának visszaszorítása már évekkel ezelőtt, a munkáspárti kormányzás idején megkezdődött, és a konzervatívok boldogan folytatták. Pillanatnyilag olyan kormánnyal állunk szemben, amelynek a miniszterelnöke előbb határozottan kijelentette, hogy az Egyesült Királyság semmilyen körülmények között nem fog kilépni az Erasmus nemzetközi diákcsere programból, majd pár hónappal később közölte, hogy mégiscsak kilép, mert jobb ötlete támadt, a globális Turing diák­csere-program. Amiről mindössze annyit tudunk, hogy a Távol-Keletről és Dél-Amerikából kellene diákságot toboroznunk.

Ferencz Győző: – Mi évek óta egy másfajta, keleti nyitás áldásait érezzük, nagy számban érkeznek az egyetemi képzésre tökéletesen felkészületlen diákok, akiknek ez komoly frusztráció. Az oktatóknak is. Újabban pedig – a hazai felsőoktatás fejlesztése helyett – a kormány egy teljes kínai egyetemet tervez felépíteni az adófizetők pénzéből. Még ha vannak is hasonló tendenciák a két ország között, ilyesmi talán nem fordulhat elő Angliában. Tapasztalom szerint létezik egy áthághatatlan választóvonal. A magyar egyetemek anyagi ellátottságukat, nemzetközi beágyazottságukat, hallgatóinak kiszolgálását tekintve – egy-két kiemelkedő műhelytől eltekintve – képtelenek egy bizonyos szint fölé jutni. Ez ugyanis nem egyéni erőfeszítéseken és személyes kiválóságon múlik. Ezzel szemben mintha az ilyen-olyan beavatkozások sem tudnák a nyugati egyetemeket annyira megtépázni, hogy ez alá a – számunkra elérhetetlen – szint alá süllyedjenek.

Rüdiger Görner: – Azért mi is félünk a lecsúszástól, még ha a látszat mást mutat is. Könnyű azzal kérkedni, hogy a legjobbak vagyunk a világon, de ez nem segít a problémák megoldásában. Az egyetemeknek, és általában véve a tudományos életnek soha nem voltak hatékony lobbistái. A kutatás és oktatás egységének és szabadságának eszméjét felváltotta a haszonelvűségé. A tanulás és a felfedezés öröménél fontosabb, hogy mire lehet használni a tudást. Nyugtalanító, hogy épp az egyetemekről tűnik el a kreativitás és az univerzalitás elve. A közügyekben fellépő értelmiségi státusza távolról sem hasonlítható ahhoz, ami a kontinensen tapasztalható.

Ferencz Győző: – A nyugati felén. Kelet-Európában az értelmiségnek a XVIII. századtól kétségtelenül kiemelt szerepe volt, ez azonban kényszerű, ráruházott politikai szerep volt. Egykori felhajtóereje már rég nincs meg. Szakmai érdekérvényesítő képessége pedig korábban sem volt, és most nincs.

Rüdiger Görner: – Meglehetősen furcsa konszenzussal ér véget beszélgetésünk.

Rüdiger Görner (1957) költő, irodalomtudós, esszéista, a német és összehasonlító irodalomtudomány professzora, a Queen Mary University of London tanára. Verseskötetei, tanulmány- és esszékötetei, Traklról és Kokoschkáról írt monográfiái 
1981 óta jelennek meg.

Ferencz Győző (1954) költő, irodalomtudós, esszéista, esszéista, a Széchenyi Irodalmi és Művészeti Akadémia ügyvezető elnöke; 2020-ig az ELTE Anglisztika Tanszékének tanára. Fontosabb könyvei: Gyakorlati verstan és verstani gyakorlatok, Tankönyvkiadó, 1994
Radnóti Miklós élete és költészete, Osiris, 2009
Körvonalak a ködben. Tanulmányok a költészetről, L’Harmattan, 2014
Ma reggel eltűnt a világ – Válogatott és új versek, Gondolat, 2018

 

Az itt közölt szövegek a „Debates on Europe: Budapest & Beyond. Defending Intellectual Freedom” címmel 2021. május 4 és 7. között tartott online találkozók során elhangzott beszélgetések rövidített, szerkesztett változatai.
A beszélgetéseket leírta, fordította és szabad sajtó alá rendezte Karádi Éva. 
A Debates on Europe az S. Fischer Stiftung és a Deutsche Akademie für Sprache und Dichtung közös sorozata. Programvezető: Carl Henrik Fredriksson.
Az eddigi beszélgetések megtalálhatók a program honlapján: www.debates-on-europe.eu © Debates on Europe és a közreműködő szerzők

32
Élet és Irodalom 2024