A maghasadás

A megbíráltak a jogos kritikának sem igen szoktak örülni, de én őszintén örülök Németh László írásának a Visszhang rovatban (Furcsa eset, ÉS, 2021/19., máj. 14.). S nemcsak azért, mert Németh László (aki ezúttal, úgy tűnik, a fizika expertusa, bár az író Németh Lászlótól sem álltak távol a természettudományok) elolvasta és figyelemre méltatta naplóbejegyzéseimet, hanem azért is, mert meggyőzött róla (s minden sértő él nélkül!), hogy még mindig semmit sem értek a maghasadás bonyolult folyamatából. (Naplóm bírált része ugyanis így kezdődik: „85 évig kellett, íme, élnem, hogy megértsek valamit a maghasadás folyamatából”.) Készséggel elismerem a laikusságomat a fizikában és a konkrét tévedésemet is, de azt is meg kell jegyeznem, hogy a magamfajta literátorokra a természettudományok történései általában és elsősorban képiségüknél fogva hatnak. Például mikor a maghasadást úgy próbáltam értelmezni, hogy a kétfelé hasadt uránmag (plusz a hasadási termékek) tömege nagyobb, mint az eredeti magé volt (amint N. L. fejtegetéséből kiderült: éppen hogy kisebb!), az járt az eszemben, hogy anno Bonaventura is azért tartotta a fényt isteni szubsztanciának, mert a létezők közül, úgymond, egyedül az képes önmagát önmagából megsokszorozni. (Értsd: hasonlatlehetőséget éreztem a két jelenség között.) A fentiek alapján azonban elismerem, Bonaventura fényelmélete és a maghasadás helytelenül kapcsolódott össze a képzeletemben. Ugrott a grandiózus hasonlat, de maradt (számomra) a grandiózus rébusz.