Egy életrajzhoz

Angyalosi Gergely a Síron-túli emlékiratokba illesztett Napóleon-életrajz alapján szép esszében vázolja fel, milyennek is látta Chateaubriand az államférfit (Az író és a császár, ÉS, 2021/19., május 14.). Ehhez az esszéhez szeretnék pár megjegyzést meg egy kiegészítést fűzni.

Chateaubriand nálunk csaknem ismeretlen remekművének, a negyvenkét „könyvet” magában foglaló és több mint kétezer oldalas Síron-túli emlékiratoknak a hat „könyvből” álló Napóleon-életrajz a középpontja. Míg a szerző a Napóleon-életrajz előtti tizennyolc „könyvben” írói pályáját tekinti át, a Napóleon-életrajzot követő tizennyolc „könyvet” a Waterloo utáni politikai karrierjének szenteli. A nagy mű tehát valamiféle triptichont alkot, és a triptichon két szárnya mintegy keretbe foglalja a Napóleon-életrajzot. Már ez is mutatja, hogy az írót milyen rögeszmésen foglalkoztatta egész életében a hadvezér és államférfi alakja. Chateaubriand a harmincas évek második felétől a negyvenes évek elejéig dolgozott a Napóleon-életrajzon (Angyalosi tévesen datálja az esszé első idézetét az 1810-es évekre).

Angyalosinak igaza van, az első konzult és később a császárt bírálni „korántsem volt veszélytelen”. De hozzátehetnénk: Chateaubriand-t Napóleon üldözni sohasem üldözte (Madame de Staëllal ellentétben, akit – ez utóbbi nem kis bánatára – jóformán kitiltott Franciaországból). Annak, hogy Chateaubriand Enghien herceg 1804-es kivégzése után tiltakozásból lemondott diplomáciai megbízatásáról, nem lett semmilyen következménye. Ahogyan annak az incidensnek sem, amikor Chateaubriand – három évvel később és persze burkoltan – éles bírálatot közölt a rezsimről a saját tulajdonában levő Mercure de France hasábjain: „Amikor a szolgalelkűség néma csöndjében nem hallatszik más, csak a rablánc csörgése meg a feljelentők hangja, amikor mindenki reszket a zsarnok előtt, akinek legalább annyira kockázatos a kegyeibe férkőzni, mint elveszteni a jóindulatát, egyszer csak színre lép a történész: az ő kötelessége, hogy a nép nevében bosszút álljon a zsarnokon...”

Napóleon tajtékzik: „Chateaubriand-t a palotám lépcsőjén fogom megkardlapoztatni...” – kiabálja. De aztán megnyugszik, Chateaubriand-tól elveszi ugyan a folyóiratot, de akkora összeggel kárpótolja, hogy az író parkkal övezett kisebb kastélyt vehet a Párizs melletti Châtenay-Malabryban. De idézhetném példának az író akadémiai tagságának történetét is. Chateaubriand-t – Napóleon javaslatára – 1811-ben jelölik akadémikusnak, székfoglaló beszédéből azonban (amit nem mondhatott el) akkora botrány kerekedik, hogy az író végül nem foglalhatta el helyét a negyven „halhatatlan” között; a tagsággal járó pénzösszeget ennek ellenére rendszeresen folyósítják neki...

Ahogyan fentebb utaltam rá, a Síron-túli emlékiratokba illesztett Napóleon-életrajz a harmincas évek második felében, illetve a negyvenes évek elején keletkezett. Chateaubriand ekkor már úgy emlékszik vissza, mintha ő lett volna az egyetlen ellenzéki azokban az években. De, amiben Angyalosi esszéje némi kiigazításra szorul, nem is ez, hanem az az egyoldalúan negatív és elmarasztaló Napóleon-portré, amely az esszéjéből kikerekedik. Bár Angyalosi méltán állapítja meg, hogy Chateaubriand-nak Napóleonhoz való viszonyát „egyfajta kettősség”, a szélsőséges erkölcsi elutasítás meg a különleges embert megillető csodálat „ambivalenciája” jellemezte, ez az ambivalencia nem jelenik meg a különben érzékeny elemzésben.

Tény, Chateaubriand és Napóleon kettőse az első azoknak a XIX. és XX. századi konfliktusoknak a sorában, amelyekben a szabadságot az irodalom presztízsével védelmező író szemben áll a totalitárius államot képviselő vezetővel. Ilyen volt, még a XIX. században, Victor Hugo és III. Napóleon, majd a XX.-ban Thomas Mann és Hitler, Anna Ahmatova és Sztálin, Szolzsenyicin és Brezsnyev párosa. Csakhogy az említett írók közül egyik se nézett fel csodálattal arra a bálványra, amelyet le akart dönteni talpazatáról. Chateaubriand Napóleon-életrajza viszont a legnagyobb tiszteletadás, amelyben nagy író valaha is nagy történelmi személyiséget részesített, ráadásul mindazzal együtt, „ami árnyoldala volt ennek a dicsőségnek”.

A királypárti Chateaubriand-nak Waterloo után beteljesült a vágya: végre szolgálhatta a visszatérő Bourbonokat, amiről mindig is álmodott. És sokat is kapott tőlük. Volt – igaz, csak rövid ideig – ideiglenes belügyminiszter, volt római, londoni, berlini nagykövet, volt külügyminiszter, Franciaország pairje, tisztelettel övezett akadémikus. De se XVIII. Lajos, se X. Károly iránt nem érezte azt a viszolygással vegyes csodálatot, de azt a szenvedélyes érdeklődést sem, ami az első konzullal, majd a császárral való kapcsolatát jellemezte, akit – kritika ide vagy oda – „a legnagyobb történelmi személyiségnek” tartott.