Az író és a császár

”Nincs olyan beszéde Bonaparténak, amelyben ne törne elő ellenszenve a Köztársaság iránt; de kevésbé utálta a bűneit, mint a szabadságjogokat.”  1813 decemberében a császár az általa létrehozott Törvényhozó testület (Corps législatif) képviselőit angol ügynököknek nevezte, mert a népszuverenitásról beszéltek. „Helyre akarják állítani a népszuverenitást?  Nos, ebben az esetben én vagyok a nép; mert bizton állítom, hogy mindig ott vagyok, ahol a szuverenitás.” Még a bukás előtt, 1814 elején is úgy tartotta, hogy „Franciaországnak nagyobb szüksége van rám, mint nekem Franciaországra”. (...) Bonaparte élvezte az általa legyőzöttek megalázását, és nem fukarkodott azoknak a becsmérlésével és sértegetésével, akik ellenszegültek neki. „Arroganciája egybeesett a boldogságával; minél inkább lealacsonyított másokat, annál nagyobbnak hitte magát. Féltékeny volt a tábornokaira, akiket saját hibáival vádolt meg, hiszen ő sohasem tévedhetett.” Chateaubriand egy másik, korszakokat összehasonlító megjegyzése a nyilvánosság szabadságát érinti. „Franciaországban még a Köztársaság idején, a hóhér könyörtelen cenzúrája ellenére is áttört az igazság; nem mindig ugyanaz a frakció volt a győztes; az egyik hamar lehanyatlott és az őt követő csoport tudósított arról, amit az elődje rejtegetett: szabadság volt az egyik vérpadtól a másikig, két levágott fej között. Ám amikor Bonaparte hatalomra jutott, amikor a gondolat szájkosarat kapott, többé már csak a despotizmus hangját lehetett hallani, amely csupán önmagát magasztalta, és nem tűrte, hogy másról is szó essék, az igazság eltűnt.”