Az önellátás előnyei?

A Bokros Lajos és Felcsuti Péter között az ÉS hasábjain (2021/13., 15., 16., 17. szám) kibontakozott vita csak látszólag pénzügyi-közgazdasági nézetek szembenállása. A vita a valóságban a piaci és a nem piaci, másképpen a szabad és a korlátolt, másképpen a kapitalista vagy a szocialista (nemzetietlen és nemzeti egyaránt) rendszerek belső sajátosságai körül forog. A rendszerváltást megelőző rendszer – a reformok ellenére – megőrizte zárt, központilag ellenőrzött, önellátó (autark, importhelyettesítő) jellegét. Éppen emiatt annak a szocialista rendszernek a valutája nem volt szabadon átváltható (konvertibilis). Abban a rendszerben csak a központnak volt szabad a mai és holnapi pénz, a hazai pénz és a külföldi pénz értéke közötti különbséget felfedezve spekulálni.

Éppen ebből eredt az akkori nézetekben a működőtőke (szeretjük) és a pénztőke (utáljuk, mert jobban spekulál) közötti merev, szilárd ideológiai alapokon álló különbség. Amíg a piaci, szabad áramlást valló, kapitalista rendszerekben a kockázatok lokálisan (a háztartások, a vállalatok, a pénzügyi közvetítők, bankok szintjén) is értelmezhetőek, addig a zárt, a konvertibilitást kizáró, szocialista rendszerek egésze kockázatos. Az általam tisztelt Felcsuti Péter logikája szerint, ha a Fehér Lófia részvénytársaság új köszörűgépet vásárol, akkor működőtőkét növel, ha a köszörűgéppel együtt a részvényeit eladja, akkor spekulál. Ha a Fehér Lófia nem spekulálhat a részvényeivel (pénzével stb.), akkor majd bolond lesz köszörűgépbe ruházni, mert beleszorul, mint csiga a házába.

Bokros Lajos írásaiban megpróbálja az összeillő, egymásnak megfelelő (kongruens) elemeket bemutatni és a mai életünket jellemző összeférhetetlen elemeket kiiktatni. Egy szabad, piaci, kapitalista rendszerben természetes az, ha a valuta konvertibilis (bár ennek is van kockázata, de lehet a mértékét egyénileg is mérsékelni). Egy szabad, piaci, kapitalista rendszerben természetes az, ha a jegybank az eltérő időpontban, eltérő áron vásárolt devizából származó jövedelmét/veszteségét tulajdonosára (a költségvetésre) terheli, ha azt teszi, ami a dolga: az áremelkedés kiszámíthatatlanságát csillapítja. A mi jegybankunk ezt a funkcióját nem kiszámíthatóan végzi, de örvendetes – mint amikor az ember szöget verve a falba, néha nem az ujját találja el –, ha néha mellé üt. Egy – legfeljebb a hazugságban és a zsarnokság intézményes fejlesztésében önellátó, ám egyébként – nyitott országban előnyös ugyanazokat az intézményeket alkalmazni, szokásokhoz ragaszkodni, mint amelyeket a velünk együttműködők is hasznosnak tartanak. Igaz, ez sem véd meg a saját hülyeségünktől, makacsságunktól, rablógazdaságunktól. Ebben egyetértek – de nem csak (1)-et értek – Felcsuti Péterrel.