Műcsarnok és...

VISSZHANG - LXV. évfolyam, 17. szám, 2021. április 30.

Később került kezembe az ÉS április 1-én megjelent száma, de az időpontból eredően tréfának éreztem Mélyi József írásának (Műcsarnok és intézménye, 2021/13.) nyitómondatát, amelynek első része így szólt: „Valaha úgy hívták: Műcsarnok és Intézményei, akkoriban még hozzá tartozott az Ernst Múzeum és a Dorottya utcai kiállítóterem, és a nyolcvanas évek elejéig leginkább kiállításgyárként működött...” Ez az állítás ugyanis nem igaz. Sosem volt ilyen elnevezés. Olyan (borzasztó) elnevezés volt, hogy Kiállítási Intézmények, s ezen belül volt valóban az egyik (persze a zászlóshajó) a Műcsarnok, s valóban továbbá az Ernst Múzeum, a Kulturális Kapcsolatok Intézete Kiállítóterme (alias KKI Kiállítóterem, csak később Dorottya Galéria), de – figyelem – ami most jön, az a fontos: idetartozott még a Fényes Adolf terem (Rákóczi út), ahol a kor kultúraszervező alattomosságának (!) megoldásaként az ún. önköltséges kiállításokat rendezték meg (vagyis a tiltás határán lévőkét, például az akkor már Kossuth-díjas Kassák Lajosét), melynek kihagyása a felsorolásból hiba (hogy még a Kiállítási Intézményekhez tartozott bontásáig a Nemzeti Szalon vagy egy ideig a kitűnő kamara-kiállítóhely: a Helikon Galéria is, azt most  már nem  is tesszük szóvá). Ez a fenti fogalmazás miért bosszantó tévedés? Mert a szerző ezt a fordulatot írása címében is felhasználja, valamint később is hivatkozik rá. Olyanra tehát, ami úgy, ahogy írja: nem volt. Továbbá e mondatban szerepel, hogy a nyolcvanas évek elejéig a Műcsarnok „leginkább kiállításgyárként” működött (amely fogalmazás enyhén szólva pejoráció). Ez szakemberhez nagyon nem méltó fordulat arra az időszakra tekintve, s most már maradjunk csak a hetvenes éveknél, amikor sorra-rendre hozta létre az intézmény a betiltás határára került kiállításokat, például az Új Művek 70 címűt csak 1971-ben lehetett megnyitni, folyamatosan „gondok voltak” a Fiatal Képzőművészek Stúdiója kiállításaival. A hetvenes évek „kiállításgyára” hozta létre például Miháltz Pál, Román György, Vilt Tibor, Kondor Béla, Bartha László, Deim Pál, Tóth Menyhért, Ország Lili, Bak Imre (1977!) kiállításait, valamint a hetvenes évek hozta Marc Chagall, Henry Moore, Paul Klee áttörést jelentő tárlatait. Ez nem nosztalgia, csak megjegyzés egy majdhogynem inszinuáló megállapításra. Persze akkor még Hidvégi István volt az igazgató, s Néray Katalin 1984-ben vette át az intézmény irányítását.  Továbbá: a szerző „egy alkotóra kihegyezett” kamaratárlatok helyszínének nevezi a Dorottya Galériát, vagyis a KKI Kiállítótermet, ahol épp hogy legendás csoportos kiállítások is voltak, ebből a legkiemelkedőbb a Papp-csoport majd húsz éven át ott megrendezett kiállításainak sora (gyengébbek kedvéért: alkalmazott grafika), mely események épphogy a közösségi értékteremtés kiemelkedő minőségei. Továbbá: lehet, hogy Szegő György szívügye volt a Rejtett történetek – az életreform-mozgalmak és a művészetek című nagyszabású kiállítás (megérdemli, hogy a teljes címet kiírjuk), de hogy annak egész koncepciója Németh András egyetemi tanár, a kiállítás kurátora és munkatársai hosszú éves kutatásainak a lenyomata volt, kiállítástul, kiadványostul, mindenestül, az biztos. Mélyi József írása így végződik: „Magyarországon az elmúlt évtizedben a magyar kultúra és a kiemelt intézmény állami elképzelése (sic!) jelentős mértékben és jelentősen retrográd szellemben átalakult.” Különös! Írja ezt úgy, hogy az írásában hivatkozott konkrét kiállítások minőségét egyetlen esetben sem kifogásolja.

 

Élet és Irodalom 2021