Az írás a falon

VISSZHANG - LXV. évfolyam, 16. szám, 2021. április 23.

Gerő András hosszabb cikkben tárgyalja a vírushelyzet és a magyar lakosság életmódbeli szokásainak egynémely összefüggését (Nemzeti önkritika, ÉS, 2021/14., ápr. 9.). Csak egyetérteni lehet a szerzővel abban, hogy az alkoholfogyasztás, dohányzás, egészségtelen táplálkozás, valamint a megbetegedések és a várható élettartam között erőteljes korreláció létezik – ez köztudomású tény, csakúgy mint a társadalom általános egészségi állapota és a gazdaság teljesítménye (GDP) közötti kapcsolat. Érdemes azonban a szerző által „kulturális-civilizációs” kontextusban tárgyalt problémák mögé pillantani, és rámutatni arra, ami ebből a tárgyalásból fájóan hiányzik.

Miközben az írás minden tekintetben az egyén – nem vitatható – felelősségét feszegeti, nem veszteget egyetlen szót sem a politikai szereplők – különösen a politikát alakító kormány – (nem csak kommunikációs!) felelősségére, pedig civilizatorikus funkcióról beszélve ez megkerülhetetlen. Sajátos szemléletmódot tükröz, hogy miközben a szerző az alkoholtartalmú italok reklámozása kapcsán az EU-szabályozás két­arcúságát bírálja, nem tér ki arra, hogy a 2010-ben megalakult kormány legelső (!), szimbolikus jelentőségűnek tekintett intézkedésével liberalizálta a házi pálinkafőzést. Ehelyett indoklásul szerinte megteszi az, hogy „a magyar kultúra abszolút tolerálja az alkoholfogyasztást”. Ki mutasson példát, ha nem első helyen a kormány?! Nem érdemel nála említést a dohánytermékek kereskedelmét újraszabályozó koncessziós rendszer bevezetésekor a törvény indokolásában deklarált jogpolitikai cél, ti. az egészségmegőrzés, s az, hogy evvel mi lett.? Reflexió nélkül marad az alkoholistákat számba vevő statisztika alkalmatlan volta és az őket kezelni hivatott intézményrendszer állapota. Egészségügyi szakemberek és szociológusok valószínűleg megerősítenék feltevésemet, miszerint az egészségtelen táplálkozás, a túlsúly sem feltétlenül a fogyasztó önkényes választásának tudható be... Ha történész lennék, e ponton Marie Antoinette mondása jutna eszembe: „Nincs kenyerük? Miért nem esznek kalácsot?”

A lényegre térve: véleményem szerint a szerző megközelítése – miközben jogosan veti fel az egyén felelősségét – egyoldalú, mert mintegy felmenti a politikai aktorokat az általa alapvetésként sokat emlegetett civilizatórikus kötelességük s mindenekelőtt a kormányt a jó kormányzás felelőssége alól. Az írás szemlélete azt tükrözi, hogy a politika lényegileg csupán kommunikációs projektként, s nem elsősorban közpolitikai cselekvésként felfogható. Való igaz, hogy a „fűrészfog-függvény” -ként (inkább, mint hullámokban) jelentkező járványfolyamat, s annak kommunikációs szempontú kezelése, a lakosság várakozásának menedzselése igen súlyos szakmai-politikai döntések meghozatalát, életbevágó kérdések napi megválaszolását igényli. Ám ennek kapcsán – ahogyan a szerző is leszögezi – a nyilvánvaló képtelen feltételezéssel szemben, hogy ti. egy kormánynak az lenne a célja, hogy „gondatlanságból sok ezer magyar embert öljön meg” – a helyes kérdésfeltevés ez lehet: milyen kell legyen egy felelősen működő kormány legjobb eljárása annak érdekében, hogy az állam lehető legtöbb polgárát részesítse megfelelő ellátásban, azaz hogy végső soron az életüket megmentse.

Gerő András, történelmi előképekre utalva, korábban tett már figyelemre méltó javaslatokat írásaiban. Ezek közül a fővárosi kiemelt fejlesztések kezelése – a Közmunkák Tanácsa mintájára – közjogi formát is nyert. A fővárosi kerületi önkormányzati rendszer átalakításáról értekező írása eddig gondolatkísérlet maradt. Remélhető, hogy az idézett cikk az egyéni felelősséget túlhangsúlyozó, apologetikus szemlélete nem válik a kormány kommunikációs stratégiájának részévé, hanem az érintettek megszívlelik abból mindazt, ami egy jó kormányzás programjához hasznosítható. Az önkritika pedig akkor lehet nemzeti, ha a nemzetből nincs kirekesztve az állam egyetlen polgára sem.  

A szerző további cikkei

LXIV. évfolyam, 20. szám, 2020. május 15.
Élet és Irodalom 2021