Egy kis vita

VISSZHANG - LXV. évfolyam, 15. szám, 2021. április 16.

Megkímélem az olvasót a felesleges tiszteletköröktől: Bokros Lajost sokra becsülöm közéleti és közírói tevékenységéért. Ez nem jelenti azt, hogy mindig mindenben egyetértek vele. Ellenkezőleg. Saroktények és saroklogika című írásában (ÉS, 2021/13., április 1.) most három olyan állítással, illetve gondolatmenettel találkoztam, amelyeket Bokros nem csekély önbizalommal „sziklaszilárd szakmai érveléssel” alátámasztottnak gondol ugyan, szerintem azonban nem ez a helyzet; az első nem felel meg a tényeknek, a második árnyaltabb kifejtést igényel, a harmadik (euró) pedig főképpen koncepcionális kérdés, azaz a válasz attól függ, hogy milyen Európai Uniót képzelünk el, illetve milyen szerepet szánunk magunknak az Európai Unióban. Ebben pedig lehetnek legitim nézetkülönbségek.

A működő tőke és pénztőke kérdésében Bokros álláspontja szerintem tényszerűen nem helyes; nem igaz, hogy a kettő egymástól „elválaszthatatlan”, nem igaz, hogy a különbséget csak a „likviditás foka” jelenti, és az sem igaz, hogy az „esetleges hátrányokat” az „okos gazdaságpolitika” teljes mértékben ellensúlyozhatja.

A külföldi működő tőke számára – ami természetesen tértől, időtől és feltételektől nagyon is függő módon lehet előnyös vagy éppen előnytelen a fogadó ország számára – a környezet kiszámíthatósága (politika, gazdaság, állami szabályozás) és a nyújtott garanciák elégséges volta (a befektetett tőke védelme a kisajátítástól, illetve a repatriálhatósága a hozamával együtt) szükséges ahhoz, hogy „jöjjön”. Ehhez nem szükséges a rövid lejáratú tőkemozgások liberalizálása, sőt adott esetben a liberalizált tőkemozgásokkal együtt járó nagyobb volatilitás (árfolyam és kamat) kifejezetten hátrányos lehet a hosszú távra megtelepedett működőtőke-befektető számára.

A kétféle tőkemozgás ezen túlmenően messze nem csak a „likviditás fokában” különbözik egymástól. A működő tőke leggyakrabban valamilyen termelőtevékenységet céloz meg, és jellemzően hosszú távra szól. A pénztőkék viszont a meglévő vagy az anticipált árkülönbségek (valutaárfolyam, kamat, ingatlan- vagy részvényár) kiaknázására irányulnak, ami értelemszerűen rövid lejáratú. Valamekkora leegyszerűsítéssel, az egyik (ceteris paribus) produktív, a másik (szinte mindig) romboló a nettó nemzetgazdasági veszteségen túl abban az értelemben is, hogy a leggyakrabban nehezíti / lehetetlenné teszi a gazdaságpolitika számára a céljai elérését. Létezik természetesen „teremtő” rombolás, ami adott esetben azt jelenti, hogy a pénztőke be- vagy kiáramlása a hibás gazdaságpolitikát bünteti, illetve kikényszeríti a korrekcióját (lásd Soros esetét az angol fonttal), de arra semmi garancia, hogy a lé nem lesz drágább, mint a hús.

Talán elméletben van olyan „okos gazdaságpolitika”, amely ellensúlyozza ezeket a hátrányokat. A gazdaságtörténet mindenesetre nem nagyon jegyzett fel ilyet. Kudarcot viszont annál többet. Csupán két klasszikus művet említek, amelyek a példák tömegét ismertetik: C. Kindleberger: Manias, Panics and Crashes, A History of Financial Crises, C. Reinhart és K. Rogoff: This Time is Different, 800 Years of Financial Folly.

A II. világháborút követően közel 30 évig érvényben volt a Bretton Woods-i rendszer egyik lényeges eleme, és a sikerének a záloga éppen az volt, hogy nem kívánta az országoktól gazdaságuk megnyitását a pénzügyi tőkemozgások előtt (miközben a működőtőke-befektetéseknek nem volt akadályuk). Így az a három évtized viszonylag nyugodtan telt el, már ami a valutaválságokat illeti. Ezzel szemben, ahogy Reinhart és Rogoff könyvéből megtudhatjuk, 1970–2007 között, a liberalizált tőkemozgások korában és világában 124 rendszerszintű bankválságra, 208 valutaválságra és 63 szuverén adósságválságra került sor.

A 2008-as válság óta, legalábbis a szakirodalomban, nincs vita arról, hogy a rövid lejáratú pénzügyi tőke ki- és beáramlás az egyik okozója az országokban kialakuló eszközár- és hitelpiaci buborékoknak. Ez különösen a feltörekvő országokra igaz Délkelet-Ázsiától Dél-Amerikáig, de még fejlettekre is (gondoljunk a 2000-es években Spanyolországban és Írországban kialakult ingatlanpiaci buborékra). Horribile dictu, 2008 után még az IMF is megtalálta a maga „damaszkuszi útját”, és az ajánlásai között ma már egyáltalán nem szerepel a rövid lejáratú tőkemozgások liberalizálása.

A jegybank tevékenységét Bokros nagyon súlyos bírálattal illeti. Bírálatával sok tekintetben egyetértek, de ennek a bírálatnak az érvényességét erősítené, ha Bokros elismerné azt, amit a Matolcsy vezette jegybank történetesen jól csinált. Az egyszerűség kedvéért azt mondhatjuk, jól értette meg az „idők szavát”, azt ugyanis, hogy 2008 óta a hagyományosan passzív, a nemzeti valuta értékállandóságát biztosító jegybanki szerepkör, legalábbis egyelőre, a múlté. A magyar jegybank a kedvező nemzetközi környezetet kihasználva végrehajtotta a maga nagyon sikeres kamatcsökkentési hullámát úgy, hogy ezzel nem veszélyeztette inflációs céljait. Ez előnyös volt a gazdaság egészének, és ezen belül különösen a költségvetésnek (kamatmegtakarítás). Másodszor, szakítva a hagyományos szerepkörrel, bátran agresszívnek nevezhető refinanszírozási és más monetáris politikai lépéseivel kihozta a kereskedelmi bankrendszert „zombi”-állapotából (amibe egyébként paradox módon javarészt a Fidesz-kormány és maga Matolcsy lökte), amely így újraindította a hitelezést. És igen: tudatosan gyengíti a forintot, és negatív reálkamat-környezetet teremt. Ez természetesen vitatható. Bokros abban azonban téved, vagy talán inkább csak a politikusi vénájú közíró mondatja vele, hogy ezzel az MNB „folyamatosan és tudatosan kárt okoz a gazdaságnak és a társadalomnak”. Valójában a pontos és helyes megfogalmazás az lett volna, hogy „...kárt okoz a gazdaság és a társadalom egyes csoportjainak más csoportok javára”. Nyilván ő is tudja, hogy a gazdaságtörténetben a sikeres felzárkózási példák mindegyikét (Japántól és Németországtól az ázsiai kistigriseken át egészen Kínáig) alulértékelt nemzeti valuták segítségével hajtották végre, és azt is tudja, hogy a kamatok tekintetében ma a fejlett világban az országok mindenütt nagyon közel vannak, ha ugyan el nem érték azt, amit Keynes a két világháború között a „szelvényvagdosó eutanáziájának” nevezett. Hogy ez elegendő lenne a magyar gazdaság felzárkózásához, minimum vitatható, ráadásul az eufemisztikusan „magas nyomású gazdaságnak” titulált koncepció végrehajtásával a jegybank hozzájárult a magyar gazdaság túlfűtéséhez, aminek egyébként paradox módon a járvány vetett véget. A „padlógázzal” működő magyar gazdaságpolitika, benne a jegybankkal – és ebben semmi vitánk nincs Bokrossal –, súlyosan korlátozta a saját mozgásterét, hogy hatékonyan ellensúlyozza a járvány pusztító következményeit a lakosság és a vállalatok körében. Márpedig ez egyes számú feladata és erkölcsi értelemben is kötelessége lenne vagy lett volna.

 Nem lehet figyelmen kívül hagyni azt sem, hogy a jegybank „unortodox” monetáris politikája részeként több száz milliárd forintos nagyságrendben vállalt kockázatot (kamat és hitel), ami – ha materializálódik – természetesen az adófizetőt fogja terhelni. Megint csak nem vitatható, hogy valamilyen szintű kockázatvállalási jogosítvány természetesen a politikai-gazdasági döntéshozónak is dukál. Az azonban aligha tagadható, hogy a Matolcsy-féle jegybank eléggé – vagy inkább nagyon – messzire megy ezen a területen, és a hozzáállása kínosan emlékeztet a mondásra: „ha fej, én nyerek, ha írás, te (mármint az adófizető) vesztesz”.

Végezetül nem lehet említés nélkül hagyni – minden esetleges hátsó szándéka és álszentsége mellett vagy ellenére – a jegybank és elnökének meg-megújuló bírálatait a magyar gazdaság és a társadalom jelenlegi állapotáról, illetve javaslataikat a felzárkózás érdekében. Ezek többsége – a maga ömlesztett és súlyozatlan formájában is – számomra elfogadható lenne (már ha akadna valaki, aki megvalósítja). Ami ennél lényegesebb, a kritikus helyzetértékelés és a javaslatok – akarva-akaratlanul – megkérdőjelezik a kormány monoton sikerpropagandáját éppen a rezsim híveinek, illetve a bizonytalanoknak a körében. Ebben az értelemben a hasznossága aligha vitatható.

Összességében tehát sokféleképpen és sokféle alapon lehet vitatkozni a Matolcsy-féle jegybank tevékenységéről, lehet bírálni, elmarasztalni, sőt a polgári vagy akár a büntetőjogi felelősségét is fel lehet vetni (lásd alapítvány és társai). Egy sommás „károkozással” azonban a dolgot szerintem nem helyes elintézni. Nem a tekintély, hanem az elfogulatlan, tudományos gondolkodás tisztelete okán idézem Kornait, aki legújabb kötetében a Matolcsy féle „unortodoxiával kapcsolatban a következőket jegyzi meg: „Fanyalgó, lenéző elutasítások elég gyakoriak, de alig-alig lelhetünk komoly elemzésre és kritikára.” A bölcsnek elég.

A harmadik észrevételem az euróval kapcsolatos. Én is európárti vagyok, de – ahogy ezt korábban már ennek a lapnak a hasábjain is kifejtettem (Eurófetisizmus vagy értékválasztás, 2017/44., nov. 3.) – számomra a közös valuta vonzereje nem annyira az azonnali vélt vagy valódi gazdasági előnyeiben van, amelyekkel szemben amúgy is legitim ellenérvek hozhatók fel. Ennek kapcsán megint csak sommásnak, árnyalatlannak tartom Bokros kijelentését: „kicsi és tökéletesen nyitott gazdaságban nincs szakmai érv a hazai valuta mellett”. Szerintem van. A legfontosabb, hogy egy-két extrém példát leszámítva (többnyire a törpeállamok, mint a Vatikán) nincs „tökéletesen nyitott” gazdaság, legfeljebb kicsit, közepesen vagy nagyon nyitott gazdaság van. A magyar gazdaság az utóbbi kategóriába tartozik (2018-ban az export a GDP 86,5 százalékát tette ki); ez komolyan korlátozza, de nem teszi ab ovo lehetetlenné az önálló monetáris politikát. A leértékelés és az infláció – ahogy azt Bokros pontosan tudja – lehet politikailag és másképpen is célravezetőbb eszköz a kiigazítási politika számára, mint a belső leértékelés (a bérek, a nyugdíjak és a transzferek nominális csökkentése), amire az eurózóna déli országai – elsősorban Görögország – kényszerültek stabilizációs politikájuk részeként.

Legalább ennyire lényeges, hogy léteznek tökéletesen legitim módon eltérő víziók az Európai Unió jövőjére vonatkozóan. Bokros és én is sok oknál fogva a föderális Európa hívei vagyunk, ami a transznacionális intézmények – az euró ezek közül az egyik legfontosabb – erősítését tételezi fel. Mások – Dánia, Svédország, hogy az Unióból időközben kilépett Nagy-Britanniáról ne is beszéljek – láthatóan mást gondolnak erről a kérdésről. Az euró bevezetéséről szóló vitában a konkrét előnyök és hátrányok mérlegelésén túl főképpen ezt a kontextust lehet és érdemes figyelembe venni.

A szerző további cikkei

LXV. évfolyam, 17. szám, 2021. április 30.
LXV. évfolyam, 9. szám, 2021. március 5.
LXIV. évfolyam, 17. szám, 2020. április 24.
Élet és Irodalom 2021