A gondolatok színpada

Wittgenstein szórványos színházi reflexióiban egyetlen drámaíró van, akinek a neve újra és újra visszatér: William Shakespeare. Az angol költőóriás műveit építész barátja, Paul Engelmann hatására kezdi el tanulmányozni. Egy 1939-es feljegyzése szerint Shakespeare „az emberi szenvedélyek táncát mutatja be”. Ugyanakkor darabjaihoz való viszonyulása erősen ambivalens. Ez érződik egy 46-os jegyzetéből: „Ha például több évszázad jelentős embereinek a Shakespeare-t csodáló megjegyzéseit hallom, nem tudom elhárítani magamtól a gyanút, hogy Shakespeare-t dicsérni hagyomány”. Vagy idézhetnénk egy 1950-es gondolatát: „Úgy érzem, mintha darabjai hatalmas vázlatok lennének, nem festmények; mintegy olyan ember keze által odavetve, aki, mondhatni, mindent megengedhet magának. És megértem én, hogy csodálják, hogy ezt akár a legmagasabb művészetnek is mondhatják, de én nem szeretem.”