Nem csak az analógiák sántítanak

VISSZHANG - LXV. évfolyam, 9. szám, 2021. március 5.

Csizmadia Ervin kedvenc technikájával élve egy újabb történelmi analógiával igyekszik bizonyítani, hogy az általa informális aktoroknak nevezett személyiségek – Soros – milyen komoly szerepet játszanak a meghatározó jelentőségű világpolitikai eseményekben. (Párhuzamos történetek, ÉS, 2021/7., február 19.) Az analógia azonban pontatlan, és Csizmadia gondolatmenete ettől függetlenül is sántít.  

 Az analógiában Soros múltbeli megfelelője gróf Coudenhove-Kalergi, a páneurópai mozgalom megalapítója, a föderális Európa lelkes híve, aki az életét az egységes Európa megteremtésének szentelte.  Csizmadia ugyan nem állítja, hogy annak idején egy személyben ő intézte volna el az EU elődjének számító Európai Szén- és Acélközösség létrehozását, de említi a nagy titokzatosságot, ami a szervezet létrejöttét övezte, és egyébként is, „ha nincs Kalergi, talán nincs európai egységgondolat, nincs Szén- és Acélközösség, Európai Gazdasági Közösség és Európai Unió. Vagy ha van, akkor nagyon másképpen jön létre.” Ezzel szemben Berend T. Ivántól, az Európai Unió történetének avatott szakértőjétől megtudhatjuk, hogy bár a politikusok titkolózása valóban stimmel, de emögött nem az informális aktorok mesterkedését, hanem az amerikai külpolitikát kell keresnünk, amely hidegháborús stratégiája részeként erőteljesen – a nyomásgyakorlás minden eszközét, akár a zsarolást is bevetve – szorgalmazta a nyugat-európai országok átfogó, gazdasági, politikai, katonai integrációját, ha úgy tetszik, föderalizációját (Az Európai Integráció gazdasági és politikai kérdései: populizmus, nacionalizmus és az EU története [megjelenés előtt]). A Csizmadia által is idézett Robert Schuman francia külügyminiszter, akit ma joggal az Európai Unió alapító atyái között tartanak számon, Berend T. szerint reálpolitikusként felismerte, hogy jobb, ha Franciaország élére áll ennek a folyamatnak, mint ha ellenáll („Robert Schuman (...) közölte Dean Acheson külügyminiszterrel, hogy Franciaország készen áll arra, hogy kezdeményezze az európai integrációs folyamat elindítását, de azt kérte, hogy Franciaországot »ne láncon vezessék elő«.”)

Coudenhove-Kalergi kétségkívül kiemelkedő alakja a föderális Európa eszméjének, de mint ilyen messze nem az egyetlen; Berend T. Ivántól azt is megtudhatjuk, időben még csak nem is az első. Az „európai gondolat” évszázadok óta, de a XIX. század második felétől egyre erőteljesebben jelen van Európa életében. 

Csizmadia továbblépve elmarasztalja a baloldalt (?), amiért az nem hajlandó elismerni Soros (valamint Kalergi és a hozzájuk hasonló gondolkodók és aktivisták) szerepét a politikacsinálásban. Ez igazán meglepő. Ki ez a baloldal, és már miért ne lenne hajlandó ezt elismerni? Ki vitathatná, hogy Soros és Kalergi egyaránt politizál(t), azaz formálisan és informálisan megpróbálta a saját ideáljait – adott esetben a nyílt társadalom vagy a föderális Európa gondolatát – a döntéshozókkal elfogadtatni és így érvényre juttatni? Ezzel a szerepvállalással azonban a nevezettek mindössze (?) azok végeláthatatlanul hosszú sorához csatlakoznak, akik ilyen vagy olyan nézeteikkel, tollal és/vagy gyakorlati politizálással igyekeznek szándékaik szerint jobbítani a társadalmat (az más kérdés, hogy nemritkán a pokolba vezető út is jó szándékkal van kikövezve). Az eszmék és a történelem tényleges menete közötti kapcsolat természetesen végtelenül összetett (messze meghaladja a képességeimet, hogy egy ilyen kérdésről értekezzek), az azonban biztos, hogy a föderális Európa gondolata nem vagy elsősorban nem azért öltött testet először a Montánunióban, aztán az EGK-ban, majd az Európai Unióban, mert másokkal együtt Kalergi is ezt szorgalmazta. És a kommunizmus sem azért bukott meg Kelet-Európában, mert Soros sokszorosítógépekkel és ösztöndíjakkal támogatta a rezsim ellenfeleit. Ettől még egyikük szerepe sem lebecsülendő, és természetesen tiszteletet is érdemelnek, de súlyos aránytévesztés azt gondolni, hogy a dolgok döntően az ő munkálkodásuknak köszönhetően alakultak úgy, ahogy alakultak. NB. Soros például meglehetős frusztrációval ír arról, hogy a nyugati döntéshozók milyen csekély mértékben fogadják meg a tanácsait (Soros György: A nyílt társadalom védelmében, 2020),  legutóbb az örökjáradék-kötvénnyel kapcsolatos, egyébként még csak nem is túl eredeti felvetését, amit az európai döntéshozók megtárgyalásra méltónak sem találtak.

Csak illusztrációként említem, hogy egy Sorosnál sokkal gazdagabb másik filantróp, Bill Gates, aki ezért Csizmadia logikája szerint nyilván sokkal befolyásosabb is kell hogy legyen, mint spekuláns társa, már 2015-ben figyelmeztetett a küszöbönálló világjárvány veszélyeire, amit azonban a döntéshozók Nyugaton sajnos mindenütt figyelmen kívül hagytak. A világ ma ismét tele van összeesküvés-elméletekkel, fantazmagóriákkal a háttérhatalmakról, a mély államról, a Big Pharmáról és még sok mindenről, ami egyébként kapóra jön az Orbán-féle demagógoknak (lásd még a Trump-jelenséget). A döntéshozók tollát vezető Soros képe ebbe a sorba illeszkedik.      

Csizmadia azonban nem egyszerűen túlbecsüli Soros befolyását, de félreérti a konfliktus természetét is közte és Orbán között. A dolog ugyanis messze nem az Európai Unió jövőjéről vagy a bevándorlásról szól; a nemzetállamok Európájának amúgy sem Orbán az egyetlen híve a gyakorló politikusok között, és a bevándorlás ellen is sok tiszteletre méltó európai politikus fellép. De Gaulle és Margaret Thatcher, hogy két igazán nagy formátumú politikust említsek, például egyaránt elutasította a föderális Európa gondolatát úgy, hogy eközben mindkettőjük országa annak a közösségnek a tagja volt, amelynek az alapokmánya egyértelműen célként határozza meg az „egyre szorosabb egységet” (eur-lex.europa.eu). Nagy-Britannia mostani politikai elitje is többségében a nemzetállamok Európájának a híve, innen a Brexit.

A brit parlament azonban nem fogadott el Stop Soros törvényt, a brit kormány nem plakátolta tele az országot Sorost elítélő/kigúnyoló hirdetésekkel, nem bélyegezte meg külföldi ügynökként a Soros által (is) támogatott emberjogi és más civilszervezeteket, nem üldözte el a CEU-t stb. Boris Johnson kormánya csupán „vizsgálatot sürgetett” a Soros által nyújtott anyagi támogatás ügyében, amit a maradás mellett kampányolók kaptak, és a Google nem szállít információt arra nézve, hogy a vizsgálat el is indult, pláne, hogy valamilyen szankció született volna. Erre mondják, hogy „ha a különbséget zongorázni tudnám” a demagóg-populista Boris Johnson és az ugyancsak demagóg-populista, de ráadásul autoriter Orbán között.

Sorossal természetesen lehet (néha kell is) vitatkozni, és mint látjuk, vitatkoznak is vele épp elegen, máskor pedig egyszerűen csak nem vesznek róla tudomást, ami egyébként a politikai szerepet vállalók szokásos osztályrésze – szegényé, gazdagé egyaránt.  Ám Orbán esetében Soros nem vitapartner, nem politikai ellenfél; az ellene folytatott hadjárat eszköz, a hatalomgyakorlás eszköze. Ugyanúgy eszköz, ahogy más autoriter rezsimek számára is az, Putyin Oroszországától számos balkáni országon keresztül és még a világ számos térségében.  Mostanra már unalomig ismert, hogy a populista-autoriter rezsimek természete és hatalomgyakorlásuk lényegi eleme a folyamatos ellenségkeresés. Az ellenség lehet akár Soros is (de lehetnek a migránsok vagy bárki más), a lényeg, hogy az ellenük folytatott háborús propaganda és persze néha több is (lásd CEU és a civiltörvény) felhasználható legyen a hatalom megtartása érdekében.

Nem lenne baj azzal, ha Orbán egyszerűen csak a nemzetek Európájának a híve lenne, és nem építene erre populista-autoriter rezsimet. De épít, és ez a különbség egyáltalán nem lényegtelen. Csizmadia két nagyon különböző dolgot mos össze, és ezen az újabb és újabb történelmi analógiák felsorakoztatása sem segít.

A szerző további cikkei

LXV. évfolyam, 19. szám, 2021. május 14.
LXV. évfolyam, 17. szám, 2021. április 30.
LXV. évfolyam, 15. szám, 2021. április 16.
Élet és Irodalom 2021