Talán

VISSZHANG - LXV. évfolyam, 8. szám, 2021. február 26.

Amikor 2002-ben Orbán először bukott ki a hatalomból, azt mondta, „a haza nem lehet ellenzékben!” Akkor én ezt (a Népszabadságban) fasiszta mentalitásnak neveztem, azzal a reménykedéssel, hogy ennek a személyiségzavaros, vidéki fiatalembernek el kell tűnnie a politikából. Az ugyanis, ha valaki azonosítja saját magát „a hazával”, vagy a nárcizmus olyan magas fokára hág, ami nyugodtan tekinthető pszichopátiának, vagy az önzésnek olyan leplezetlen túltengése, amit keresztény ember nem engedhet meg sem magának, sem másnak.  Tévedtem. Orbán nemhogy nem tűnt el, pont ellenkezőleg, (néhány hónapos pihenő után) a politika abszolút főszereplőjeként tért vissza. A magyar közerkölcs és közízlés huszadik századi mélyrepülése termelte ki azt a szavazótábort, amely a soviniszta bázisra épített horthysta autokráciát a XXI. századra restaurálni engedte Orbánnak. Ráadásul – arisztokrácia hiányában – minden elegancia nélkül, a maga meztelen tahóságában. Az elegáns altengernagy helyett egy ordibáló fedélzetmester irányítja a turulos gyorsnaszádot. Az irány semmit sem változott: a cél továbbra is a jéghegy.

2014-ig havonta vettem biztosra, hogy Orbánt kilöki magából mind Európa, mind Magyarország. Ebben is tévedtem. 2016-ban pedig Donald Trumpot választották az USA elnökévé. Kiderült, hogy a világ legdemokratikusabb és leggazdagabb országában is túl sokan vannak az önimádó soviniszták. Amint jelentkezett vezérnek egy komplett idióta, boldogan álltak mögé és mellé, hogy legalizálják a maguk erkölcsi és értelmi fogyatékosságát.  Ne beszéljünk most az okokról, csak szögezzük le, hogy Trump győzelme egy új világ kezdetét és egy másik világ (a polgári demokrácia) bukását jelentette. Az amerikaiak (látszólag) javítottak, hogy mennyire, azt meglátjuk. Azonban magunkat erre a korrekciós kísérletre sem tartom képesnek. Ennek főként belpolitikai okai vannak, azonban az EU vezetőinek segítőkészsége is hiányzik.

Magyarországon demokráciáról beszélni annyi, mint akasztott ember házában kötélről. A magyar kormányfő cselekedetei és gátlástalansága erőteljesebb, abszurdabb (blődebb) és rusztikusabb, mint Trumpé.  Orbánékkal minden egyezkedési kísérlet, mindenfajta „párbeszéd” nemcsak eredménytelen, de kifejezetten erősíti hatalmukat, akkor is, ha tele szájjal tárjuk fel az „igazságot”. Azt ugyanis Magyarországon mindenki tudja. Azt nem tudjuk, hogyan kell viszonyulni „az igazsághoz”. Az értelmiség túlnyomó többsége, kiváltképpen a politikai elit – megélhetési –, nem példát mutat, hanem kollaborál. Nem kétséges, hogy ez igazi Kádár-kori hagyomány.

Az utóbbi tíz év egyetlen ellenzéki sikere, az úgynevezett „szabad” városok új vezetése sem hozott változást. Elfoglalták a tanácselnökivé züllesztett polgármesteri pozíciókat. Meg sem kísérelik, hogy ellensúlyt képezzenek az autokratikus hatalommal szemben, sőt még a választóiknak teendő gesztusokra sem telik. Ettől – és az előválasztási misztérium-bábjátéktól (egy csapatban Vitéz László és a bűnbánó Krampusz) – elveszhet az „ellenzék” iránti bizalom, füstbe mehet az aktuális rendszerváltás iránti remény. Ez az út még ellenzéki győzelem esetén sem vezet rendszerváltáshoz. A választáson való részvétel az Orbán-rendszer igenlése és legitimálása. Ugyanis, ha a Fidesz legális pártként átléphet az új világ küszöbén, az történik, mintha Nürnbergben nem oszlatták volna föl az SS-t vagy nálunk az MSZMP-t. Teljesen mindegy, sikerül-e Orbánt kitessékelni a karmelitáktól, vagy marad a kormányrúdnál formálisan is, a fegyveres erő, a gazdasági élet és az igazságszolgáltatás a zsebében marad. A létező legkisebb Fidesz–KDNP-frakció is elég lesz az új hatalom súlytalanná tételéhez, az új koalícióban a jobb–bal belső vita fellángolásához és Orbán végleges (fehér lovon történő) visszatéréséhez.

Bármennyire hangoztattuk is eddig, hogy Orbánt csak mi (magyar választók) buktathatjuk meg, be kell látnunk, hogy ez nem jöhet össze. És – legalábbis addig, amíg az EU vezetése (Németország) kétarcú –, az EU-ra sem számíthatunk. Az ellenzéki magyar uniós képviselőknek (vagyis legalább nekik) észre kellett volna venniük, hogy Merkel kancellár azon törekvésében, hogy minimalizálja a strasbourgi parlament szerepét, legfőbb szövetségese Orbán volt.  (Előzmény az ÉS-ben – Kovács Zoltán: Biztos ölben, 2021/3., jan. 22.). Weber listavezető bizottsági elnökségének megtorpedózására vagy a Nagy Magyar Vétócirkusz szégyenletes háttéralkuval történt megoldására utalok. Siralmas, antidemokratikus, sőt törvénytelen lépések voltak ezek. Csak a magyar ellenzék lelkesedett értük.

Angela Merkel bukásával Orbán légüres térbe kerülne. (Sima távozásával ugyanez korántsem biztos.) Biden elnök várható politikája reménykedésre ad okot. Egy-egy apró jel már mutatkozott: Laschet, az új német konzervatív pártelnök, kancelláraspiráns, beterjesztett egy új – kifejezetten Fidesz-ellenes – frakciószabályzatot. Aztán valaki „leszólhatott” Orbán Viktornak, hogy ugyan fejezze már be kisded játékait a Klubrádióval. Az illető nem akárki lehetett, mert szót fogadott, és a Klubrádió elvett frekvenciája visszaadódásban van.

Mindez persze csak halovány reménysugár. Nélkülünk nem fog menni, viszont a magyar ellenzék és a magyar értelmiség nem áll készen a segítség elfogadására. Talán, majd egyszer, ha „véget ér az ezeréves magyar pechszéria!”

A szerző további cikkei

LXV. évfolyam, 19. szám, 2021. május 14.
LXV. évfolyam, 17. szám, 2021. április 30.
LXV. évfolyam, 11. szám, 2021. március 19.
Élet és Irodalom 2021