A szív vége

Válasz Jászberényi Sándornak

VISSZHANG - LXV. évfolyam, 7. szám, 2021. február 19.

Az már önmagában nagyszerű, ha létrejön valamiféle diszkusszió, mégpedig tényleges és spontán módon egy kötetről, legyen az bármilyen műfajú, tematikájú, és szóljon bármilyen regiszterben. Ez egyszerre jó a könyvnek és írójának, az olvasónak és a recenzensnek: szóval az irodalomnak általában. Azt mutatja, hogy olvasunk, ami keserűbben (és talán a valósághoz ez áll közelebb) így hangzana: legalább egymást olvassuk. Megjegyzem, a könyv, A szív vége, két évvel ezelőtt látott napvilágot, és tudomásom szerint az egyetlen recenziót a Jászberényi Sándorét megelőzően éppen én írtam, valamint a megjelenés alkalmából beszélgetésre hívtam meg a szerzőt egyetemi kurzusomra, ahol nyílt és izgalmas vitát folytattunk – remélem, a hallgatóim is így emlékeznek, amiként a könyv szerzője, Kele Fodor Ákos is. Elsőként tehát azt szeretném hangsúlyozni: nagyszerű, hogy Kele Fodor megírta könyvét, és ugyanígy nagyszerű, hogy erről Jászberényi itt, az ÉS hasábjain megemlékezett. Azért tartottam fontosnak mégis, hogy néhány gondolatot megfogalmazzak mindezekkel kapcsolatban, mert az említett írásban Jászberényi az általam írt kritikából (Eső, 2019/1.) idéz, vagy ennél még pontosabban: alapvetően arra építi recenzióját, hogy olyan értelmező pozíciót fogjon, ami az enyémmel opponál.

A szembenállást abban ismeri fel, hogy míg az ő olvasatában alapvetően szépirodalom Kele Fodor Ákos könyve, az enyém inkább tekint rá „akadémikus” nézőpontból, azaz valamiféle tudományosságot kér számon jogosulatlanul egy mesekönyvön. Szerinte ebből a viszonyulásbéli különbségből adódik, hogy az írásművet eltérő módon értékeljük. Mint írja, „Beck kétségtelenül kiemeli, hogy Kele Fodor könyvét a romani studies oldaláról, akadémikusként vizsgálja, ezzel azonban szerintem értelmezési hibát követ el. Kele Fodor könyve, bár létező kutatásokból építkezik, nem olvasható akadémikus munkaként – azért nem, mert nem ilyen, hanem szépirodalmi igénnyel jelenik meg.” (ÉS, 2021/4., jan. 29.)

A másik eltérést az adja Jászberényi szerint, hogy maga a mesei műfaj kevéssé emancipált az irodalmi térben, azaz „más lenne a helyzet Magyarországon is, ha Kele Fodor regényt vagy novellát írt volna, de a műfajválasztása okozta Beck szerintem téves percepcióját – a mesét kevesen tudják valódi irodalmi műalkotásként olvasni”.

Ha röviden akarnék válaszolni, talán elégséges volna ennyi: a befogadói-értelmezői elgondolásom Kele Fodor Ákos szövegéből indult. Könyvének a szerző által írt, saját munkáját elemző, meglehetősen jelentőségteljes utószava az, amely a módszertant, melyet a könyvhöz használatba vett, erősen és szándékosan közelítette a tudományosság felé. Másrészt meseként tekintettem eleve adottan a szövegekre, amiként a mesére úgy tekintettem, mint a világmegértésre tett narratív kísérletre, és kérdéseim innen fogalmazódtak meg. 

Mégis, kicsit bővebben, hogy érthetővé váljon a nézőpontom. Nem azt kértem számon a szövegen, hogy miért nem felel meg a tudományos elvárásoknak vagy valamely, szövegen kívül eső referencialitásnak – hiszen ezt egyetlen mesétől sem várjuk el, legyenek azok varázsmesék, fantáziamesék, népmesék vagy műmesék etc. Nem kívánjuk, mi, olvasók, hogy tudományosan bizonyított legyen a lótól született embergyermek, a táltos paripa vagy éppen a hétfejű sárkány.  De itt arról van szó, hogy ez a világos kimozdítás éppenséggel nem történik meg: mert a távolság nem valóság és fikció, tudomány és képzelet, racionalitás és irracionalitás között képződik meg, hanem mese és mese között. A könyv ugyanis azt állítja, már a címében is, hogy cigány mese, és nem azt, ami valójában: különböző időkben és terekben, különböző közösségekben mondott mesék kreatív, konstruktív és egyedi felhasználása. Az így létrejött narratíva tehát egy egyszemélyi szerző meséje. Nem cigány mese, és nem is eufemisztikus, (ön-)felmentő „cigány újmese”. Hogy érteni lehessen az általam felvetett problémát, arra éppen Jászberényi világít rá, aki amúgy dicsérőleg azt írja a könyvről: „A végeredmény pedig a futkosó hideg az olvasó hátán, a varázslás szintjén mozgó sötét rémtörténetek.” Ha így van, és ezek a mesék ezt állítják, akkor ezzel együtt nem csupán arról van szó, hogy ezek nem cigány mesék, hanem arról is, hogy kifejezetten nem-cigány mesék, mert helyben hagynak egy olyan rögzült előítélet-együttest, amely alapvetően nem igaz: sem a cigány mesékre, sem a cigányokra általában. Ezt pedig akár csak áthallásosan, ráértve cigánynak rögzíteni legalábbis aggályosnak tűnik.

Továbbá Jászberényi relevánsnak gondolja az amerikai kortárs próza példáit A szív végét elemezve, de hivatkozása épp azt a gondolatmenetet erősíti, amelyet megcáfolni vágyna: „Meyer gigantikus családregényében (The Son) meg is jegyzi, hogy a legnagyobb segítséget bizony a texasi komancs nemzet tagjai nyújtották neki.” Mert mit is jelent ez: részben azt, hogy a közösséghez nem tartozó szerző dialógusba bocsátkozik választott témájának ténylegesen létező figuráival, az adott közösség tagjaival – még úgy is, hogy fikciót ír, nem pedig az „ő meséiket” meséli; részben pedig azt, hogy tudatában van annak, hogy a homogenizáló külső nézőpont (indiánok) nem esik egybe azzal a közösséggel (komancsok), amelyről és amely felől megszólalni akar. Tehát nem moshatók össze a komancsok, apacsok, sziúk, cserokik, irokézek, és sorolhatnánk, az „indián” külső, homogenizáló gyakorlatában.

Összességében Kele Fodor Ákos könyve érdekes könyv. Érdekes, mert számos fel nem tett – és így meg sem válaszolt – kérdést kínál fel számunkra; érdekes, mert vitára, gondolkodásra késztet mindannyiónkat; és érdekes, mert ténylegesen izgalmas, gondosan megírt szövegről van szó. Annyi bizonyos, egyetértünk Jászberényivel abban, hogy méltatlanul kevéssé kerülnek korrekt, legitim vagy autonóm módon helyzetbe a cigány, roma közösségek tagjai az irodalmi szövegekben és azok alkotó individuumai a nyilvánosságtereinkben, és ez – amiként az ezen való változtatás – mindannyiunk valódi felelőssége.

A szerző további cikkei

LXV. évfolyam, 24. szám, 2021. június 18.
LXIV. évfolyam, 51–52. szám, 2020. december 17.
LXIV. évfolyam, 49. szám, 2020. december 4.
Élet és Irodalom 2021