Közművelődés – zsákban futva

VISSZHANG - LXV. évfolyam, 6. szám, 2021. február 12.

Trencsényi László azt reméli írásában (Beszélgessünk a közművelődésről, ÉS, 2020/40., okt. 2.), hogy „...az újindoktrinációs nyomás újra felkelti a művelődéssel együtt járó szabadság igényét, a szabadság igényével együtt járó művelődés igényét. Vagy e »trágyadomb« televényéből újra kinő olyan közösségi művelődés, amilyenről álmodoztunk, s melyre életünk jelentős részét feltettük.”

Válaszában Maróti Andor (Beszélgessünk a közművelődésről? ÉS, 2020/47., nov. 17.) azonban kevésbé optimista. Szerinte Trencsényi „felszólításának csak akkor lenne igazán értelme, ha a közvélemény a közművelődést közügynek tartaná, vagyis a közélet azon részének, amelynek fejlesztése nélkülözhetetlen a társadalmi lét fejlesztéséhez, és ezt szinte mindenki magától értetődőnek vélné, aki ebben az országban él. Véleményem szerint erről nincs szó, sokan a közművelődést a kulturális élet kevéssé jelentős részének tekintik, mely szerintük semmivel sem járul hozzá az életkörülmények javításához. A szabadidő eltöltése egyik lehetőségének tartják, amely a kulturális élet más területeihez képest csekély értékű, nem is szólva olyan tevékenységekről, mint a gazdaság és a politika.”

Egyetértek.

Égetően hiányoznak a legkülönfélébb társadalmi-politikai programokból és nyilatkozatokból a kulturális szféra értékvilágának, sokrétű intézményrendszerének és finanszírozásának újrafogalmazására irányuló elképzelések. S ha itt-ott vannak is – a társadalmi közfelfogással szinkronban –, kultúrán elsősorban az ún. magaskultúrát, legfőképpen a művészeteket értik. Így aztán a pártok sem jutnak tovább a színházak körüli vitáknál és a nagy országos közgyűjtemények és művészeti intézmények (PIM, MMA, NKA, OSZK...) sorsánál.

Pedig a művelődés legközvetlenebb – ha tetszik: elsődleges – kerete és terepe a közművelődés, amelynek szervezeti és szakmai bázisa a mintegy 3000 művelődési házból álló intézményrendszer. A művelődési házak fontosságát az is jelzi, hogy – különösen falvakban és kisvárosokban – egyéb szakágazati intézmények (színház, hangversenyterem, galéria...) híján – intézménypótló kulturális funkciójuk van: a legtöbb településen ez az egyetlen tér, ahol a közösségi művelődés hagyományos formáin (klubok, szakkörök, tanfolyamok stb.) túl – ha szerényebb keretek között is, de – lehet színházi előadást, hangversenyt, kiállítást is rendezni. Amikor tehát a közművelődés fontosságáról szólunk, egyúttal mintegy 7 millió (!) állampolgár egyetlen – közvetlenül elérhető és alapvetően ingyenes vagy megfizethető – kulturális-művelődési terének fontosságáról van szó.

*

Maróti Andor alapos érveléssel jut  arra a következtetésre, hogy olyan tartalmú közművelődés lenne kívánatos, amelynek „nem a »mindentudás«, hanem a dolgok közti összefüggések keresése, megtalálása és felhasználása” lenne a célja és értelme.

A probléma csak az, hogy ennek e pillanatban két akadálya is van.

Az egyik a jelenlegi rezsim „kereszténydemokrata” értékvilága, amely 2020. július 1-től a szaktörvényben is manifesztálódott. Korábban a kulturális (1997. évi CXL.) törvény 3. §-ának szövege ez volt: „Az állami és a települési önkormányzati fenntartású muzeális intézmény, könyvtár és közművelődési intézmény nem lehet elkötelezett egyetlen vallás, világnézet vagy politikai irányzat mellett sem.” Helyette ma már ez a módosítás olvasható: „Az állami és a települési önkormányzati fenntartású muzeális intézmény, könyvtár, közművelődési intézmény és közösségi színtér elkötelezett az Alaptörvényben rögzített alapelvek mellett.” S mivel az Alaptörvény szerint „Magyarország (...) keresztény kultúrájának védelme az állam minden szervének kötelessége” – az alkalmazottaknak immár ebben a szellemben lehet és kell dolgozniuk, akkor is, ha ez a norma például a környezettudatos vagy informatikai művelődésben teljesen irreleváns és szűkítő. Így aztán a Trencsényi által jelzett indoktrináció jogilag is megerősítve korlátozza a közművelődés mozgásterét.

A másik akadályhalmaz formai karakterű, amelyet korábban már e lap hasábjain részleteztem (A „kereszténydemokrácia” közművelődése, ÉS, 2018/26., jún. 29.). Ezért csak a legfontosabb elemre hívom fel újra a figyelmet.

2017 őszétől – mintegy öt és fél évtized után – de facto megszűnt a közművelődés felsőfokú szakképzése. Nincs már ugyanis művelődésszervező alapszak, helyette csak a közösségszervezés szak egyik – kulturális – szakiránya. Még néhány év, és senki nem lesz, aki Maróti Andor közművelődés-ideáját meg tudná valósítani.

Mindezek együttesen azt idézik (-ték?) elő, hogy az általa kívánatosnak tartott tartalomhoz hiányzik a kívánatos szervezeti-szakmai forma: a professzionális és szuverén népművelő és intézmény. Így aztán lehet ugyan – és persze kellene is! – a közművelődés értékvilágáról beszélni, ám csak a formai feltételek megfogalmazásával együtt.

*

Miről kellene hát beszélgetnünk?

A teljesség igénye nélkül álljon itt csak néhány téma a legfontosabbak közül:

1. Legelőször is a közművelődés jogi környezetéről kellene szót váltani. Azt kellene tisztázni, hogyan lehetne visszatérni a kulturális alaptörvény és végrehajtási rendelete szelleméhez és tartalmához.

2. A következő sarkalatos kérdés az ágazat finanszírozása. Az NKA közművelődési kuratóriumát (is) vissza kell adni a szakmának, s meg kellene szüntetni a szaktárcánál a tevékenységre irányuló pályázati forrásokat.

3. A kompetens felsőfokú szakképzés biztosításáért revitalizálni kellene a 2006 előtti önálló – tehát nem az andragógián belüli! – művelődésszervezés BA szakot! Egyúttal el kell kezdeni kidolgozni a kultúra- és művelődéstudomány elméleti kereteit, szinoptikusan a bölcsészet- és társadalomtudományi képzésekbe illesztve.

4. Végül a mindennapi szakmai együttműködések hálózatáról kellene szót váltani.  A jelenlegi méltatlan és szakmailag kontraproduktív helyzetet is meg kell szüntetni és újrateremteni a szakma országos elméleti központját/intézetét, s ezzel együtt újragondolni a megyei tanácsadó központok funkcióját is.

*

Számtalan olyan téma lenne még, amelyek megoldása nélkül a legszebb közművelődés-idea elérésére sincs esély. Ezért hát – ha nem is az elméleti kérdések előtt, de – legalábbis velük párhuzamosan a fentebb jelzett szakmai-jogi-formai feltételek megteremtéséről is beszélni kell! Ezek adnak ugyanis csak esélyt értelmes és eredményes – azaz: a polgárok javára és hasznára történő – munkára. Megvalósulásuk nélkül ez így csak zsákban futás.

Ehhez azonban beszélgetőtársak – népművelők és szervezeteik – kellenének, ám szomorú tapasztalásom ennek égető hiánya. Nélkülük azonban pusztába kiáltott szó Trencsényi Lászlóé és Maróti Andoré is. Pedig jó lenne hinni, hogy „e »trágyadomb« televényéből újra kinő olyan közösségi művelődés, amilyenről álmodoztunk, s melyre életünk jelentős részét feltettük”, s amelynek legfőbb immanenciája „a dolgok közti összefüggések keresése, megtalálása és felhasználása”.

A szerző további cikkei

LXIV. évfolyam, 36. szám, 2020. szeptember 4.
LXIV. évfolyam, 33. szám, 2020. augusztus 14.
LXIV. évfolyam, 19. szám, 2020. május 8.
Élet és Irodalom 2021