Önismeretünk

Köszönöm Dobozi István kritikáját (Romák és afroamerikaiak, ÉS, 2021/2., jan. 15.) Bogdán Lászlóról írott jegyzeteimre (Védőbeszéd, ÉS, 2020/48., nov. 27.), hiszen a megvitatás igényével írtam le a véleményemet és kerestem a nyilvánosságot. Azt pedig nagyon sajnálom, hogy durvaságba csúszott a fogalmazásom.

Folytatva a vitát, kezdjük kritikai megjegyzéseinek végéről. Dobozi István szerint a hazai cigányság és az afroamerikaiak helyzete között a „nagy különbség a két etnikum önszerveződésében van”. Gondolatmenetéből következik, hogy elsősorban ezért van sokkal rosszabb helyzetben a hazai cigányság, mint az afroamerikaiak az Egyesült Államokban. S szerinte „Bogdán Lászlóban megvolt a lehetőség”, hogy a nálunk hiányzó polgárjogi harc karizmatikus vezetője legyen, „[d]e még a 2017-es Roma Parlamentben is csak meghívott vendégként tudott részt venni”.

Mindezt egyrészt a hazai Roma Polgárjogi Mozgalom, jelesül Horváth Aladár és Zsigó Jenő küzdelmei méltánytalan elhallgatásának vélem. Másrészt Bogdán László története alapos félreértésének. Bogdán ugyanis a legkevésbé sem akart polgárjogi harcot. Épp emiatt nem tudta őt és küzdelmét méltányolni az afroamerikai polgárjogi szókészlettel és logikával, radikálisan fogalmazó és cselekvő hazai jogvédő mozgalom. Cserdiben Bogdán nem az elnyomó, kirekesztő, rasszista többségi társadalom ellen szövetkezett – nem hitt ebben a szörnyben –, hanem egy helyi roma társadalom, egy faluközösség felemelésére, önszerveződésére, önigazgatására. Hogy a magyar társadalom integráns részévé tegye. Jelezve, bizonyítva ezzel, hogy a roma társadalom leszakadását felszámolandó a válságba jutott emberjogi logikának van alternatívája. Van-e, vagy Bogdán halála annak beismerése, hogy még sincs, ez itt a kérdés, erre kellene választ keresnünk mihamarabb.

Az afroamerikaiak nagy, világra szóló mozgalmai és a hazai halványabb kísérletek közötti különbséget lehet úgy magyarázni, amire Dobozi István is hajlik, hogy még itt sem tartunk, egy nagy hatású polgárjogi mozgalomra sincs erő, arra sincs eléggé szabad tér, öntudat, és lehet úgy is, hogy más úton járunk. Én ezen az állásponton vagyok, nem tagadom, ez kisebbségi álláspont, a hazai baloldal szívesen riadóztatná a cigányságot, ébredjenek már elnyomásuk tudatára, szerveződjenek. A jobboldal szegénypolitikaként kezeli a roma társadalom gondjait, és haladékot próbál nyerni, hátha magától lesz majd megoldás. Támogat is, meg nem is. Én másként gondolom. A magyarországi romák helyzete évtizedek óta kritikus. De ez nem az az évszázados tologatás, amit Dobozi említ, egyebek mellett már csak azért sem, mert a cigányság arányszáma a régi Magyarországon a mainak még csak a töredéke volt, a társadalmi munkamegosztásban is volt helye, és persze a legkevésbé sem rabszolgaként, most pedig egy komoly roma népességrobbanás közben vagyunk, a hagyományos cigány életformák felszámolódása után. Az egykori, gyakran településen kívül élő kisebbség ma már falvak egész sorában, több körzetben is többségbe került. Én úgy láttam, sajnos messziről, hogy Bogdán László története, egy kis roma többségű falu felemelkedése, vagy legalábbis kikapaszkodása a bűnözésből és a kiszolgáltatottságból, mind a baloldal, mind a jobboldal számára zavarba ejtő történet volt. Valójában nem lett volna szabad megtörténnie. Se a romák elnyomottságának a tételével, se a romák általános lekezelésének a kultúrájával nem volt összeegyeztethető. Valójában elfogadhatatlan és megmagyarázhatatlan eseménysor volt, maga Bogdán pedig konok és megátalkodott alak. Ezért lett csodaként tárgyalva és ezzel egyúttal elkülönítve (szellemi karanténba zárva). Ezért lett magányos, végtelenül magányos Bogdán, miközben a magyar nyilvánosságban folyamatosan szerepelhetett a romák iránti nagy nyitottságot és elkötelezettséget bizonyítva. Neki ez életbe vágóan fontos volt, mert küldetésnek gondolhatta, hiszen tudnia kellett, nem győzhet egyedül, de maga Cserdi valójában kicsit kínos ügy maradt mindenkinek. S persze magát Bogdánt is megtéveszthette személye népszerűsége. A csetlő-botló roma szervezetek pedig fújtak rá. Kissé mintha kisajátította volna a romákra jutó közfigyelmet. De mindezt csak találgatva írom le, roma diákokat tanító, sorsukért, családjaik sorsáért aggódó tanárként, azért könyörögve, hogy ne értelmezzük Bogdán életművét a magunk ízlése szerint (ahogy én is teszem), hogy mennyire igazunk volt, lám. Ha már az élete erre nem volt elegendő, halálával kivívta a jogot a tisztességes elszámolásra. Úgy is értve, hogy tragédiáját talán egy kritikai önvizsgálat katarzisa változtathatná elviselhetővé.

Ami pedig a romák és az afroamerikaiak helyzetének összehasonlítását illeti, nem értek hozzá, én csak azt látom, hogy a BLM mozgalom követelése, jelszava, megnevezése mintha még olyan időkre utalna vissza, annak jelenlétét sérelmezve, amilyen időket a magyarországi cigányság sosem élt át. Hiába szegényebbek sokkal.

(És folyamatosan kétségbe ejt, hogy a romák sorsának vitáit újra és újra nélkülük bonyolítjuk.)