Lómészáros

Az ÉS 2021. január 22-i számában Károlyi Csaba „Ó, a lovak” – Mészöly Miklós és a megíratlan ló-regény címmel közölt kitűnő tanulmányt. Az alapos elemzés és élvezetes olvasmány értékéből nem von le, hogy az író egy kedves tréfáját nem ismeri, s ezért félremagyarázza. „Persze egy olyan világban, ahol fontos a ló, még lómészáros nevű mesterember is létezik, lásd a Sutting ezredes tündöklése Töttős Árminját” – írja a szerző. S valóban, látszólag igaza van, mert a mondott műben ez áll: „A múlt század egyik forradalmi változásokkal terhes nyárutóján érkezett Sutting ezredes Szegzárdra. Ennek nem maradt írásos nyoma, csak annyi, hogy Töttős Ármin lómészáros unokája följegyezte a dátumot a családi Biblia hátsó lapjára: augusztus 12.” (Szépirodalmi Kiadó, Bp., 1987., 7. p.)

Mivel azonban Szekszárdon (vagy korabeli írásmóddal: Szegzárdon) soha nem volt lómészáros, érdemes megismerkednünk a motívum keletkezéstörténetével. Mindez megtalálható Töttős Gábor Mészöly-alakok – Mészöly-titkok című tanulmányában, amely Szép literatúrai ajándék című kötetében jelent meg. Mivel a történet maga is regényes, érdemes teljes egészében idéznünk.

„Mészöly Miklós, aki lélekben soha nem szakadt el a hajdan valós, de egyre inkább lelki tájaitól, az 1980-as évektől egyre gyakrabban járt Szekszárdra. Szívesen sétál a városban, de ezek nem hagyományos, hanem inkább a múltra emlékező, beszélgetős séták. Miközben mesél és mesélnek neki, kissé meglepi, hogy a két világháború közti otthon mögött még van egy dualizmus kori, megéledő-megéleszthető valóság is. Kedves-tréfás figyelem és hála, hogy az őt kalauzoló, kissé kotnyeles helytörténész egyszerre helyi, de gondosan egyéni családi nevével ott szerepel 1986‑ban a Sutting ezredes tündöklése kezdőlapján. A humor abban áll, hogy a nevezetes család több férfi tagja is kovácsként dolgozott, a helytörténész ezek egyikének fia, de a regényben „lómészáros unokája”, aki „följegyezte a dátumot”. A némi túlzással nemes bosszúnak is nevezhető regényesítés mégsem a sokat tudásáért büntetés, hanem egy jó szándékú, mégis kellemetlen indiszkrécióért... [...]

Maradnia kell egy végső rétegnek. Arra, hogy hol lehetnek ennek a határai, finoman utaltunk már egy bevezető szekszárdi esettel a tüsténkedő helytörténészről. Mészölyt egykori gimnáziuma hívta meg a Garay-napokra. Az író-olvasó találkozót nosztalgiával eltelve várta tanár és diák: Molnár Miklós ült ott akkor. A bevezető indítás azonban túl váratlanra és szemtelenül intimre sikerült: »Egykori tanárától, osztályfőnökétől az ember mindent elfogad. Ennek köszönhetjük, hogy most Mészöly Miklós itt ül közöttünk, azt, hogy a magyar író és nem vértanú lett. Amikor 1944. március 19-én a német csapatok megszállták Magyarországot, s Szekszárdra értek, Miklós elhatározta, hogy szerez egy revolvert, és az első német katonát, aki szembe jön vele, lelövi. Ilyen feldúltan igyekezett a várfal mellett a megyeházhoz, amikor találkozott vele Létay Menyhért, volt osztályfőnöke. Megkérdezte tőle, hova megy? Megmondta, mire a tanár úr lekevert neki két hatalmas pofont, a revolvert pedig elvette tőle.«

A hatás döbbenetes volt, mert a történet igaz: Menyus bácsi özvegye mondta el, de férjétől ő is csak évek múltán hallotta. Mészöly nem szólt semmit, a beszélgetés fonala másfelé csavarodott, de a Sutting ezredesben ott van a már idézett nemes bosszú nyoma, majd néhány év múlva, egy dedikációban a megbocsátás: »sok-sok szeretettel, aliscai rokonsággal – tartsuk fönt a fejeinket, ha a világ odalent vergődik«. (A Volt egyszer egy Közép-Európa példányán 1991-ből – A szerző tulajdonában.)”