Szále Laci, köszönjük!

Egyetértek kiváló kollégámmal, Szále Lászlóval (Búcsú az újságírástól, ÉS, 2021/1., jan. 8.), ha az igazságra (ami egy sajnos már régen halott újságíró barátom szerint nem egyéb, mint felhőfaszú lózung) hiába is, a pontosságra azért törekednie kell az írástudónak. Nevezhetnénk akár szakmaiságnak is.

Charles Bukowski is hozzászólt a témához L. A.-alsóról: „Egy írónak azt kell papírra vetni, amit lát és érez, függetlenül a következményektől. Viszont minél több következménnyel szembesül, annál vehemensebben lendül támadásba. Egyesek szerint ez őrültség, szerintem majdnem-igazság.”

Ha bizonyos Deák Ferencet eléggé el nem ítélhető módon még ide idézzük, tudniillik, hogy az írás pofonegyszerű etikája annyi, hogy hazudni nem szabad, biztosan mindenki kiröhög bennünket, merthogy olyan időkben működünk, amikor a rendszerszintű hazudozók nagyüzemi módon lopnak is. A Thomas Bernhard által rendkívül találóan csak úgynevezettként emlegetett politikusok mellett ebbe a táplálékláncba tartoznak a velük, a gazdaállatokkal szimbiózisban élő vállalkozók, újságírók, politológusok is.

Abban is igaza van Szálénak, hogy bal- és jobboldalról (pláne az eszerint besorolt újságírásról) beszélni is atavizmus, hiszen nálunk egyik sem létezik. Politikai életünk olyan bűzös mocsár, amelyben legfeljebb brekegésük hangfekvése alapján lehet megkülönböztetni a parton (pártokban) ugráló békákat.

Ha az igazságot felhőfaszú lózungnak mertük minősíteni, akkor mit mondjuk arról a nyelvi és ontológia képtelenségről, amit független újságírásként emlegetnek? Ahol a média a mocsárt éppen uraló politikus békák és a békanyálból (értsd a békák nyálából) táplálkozó, helytelenül oligarcháknak becézett egykori koronaőrök, gázszerelők, a főfőnök családjába benősült nosztyferik, kötéltársak (ez aztán tényleg überelhetetlenül kifejezi a NER-lényegét) uralják, ott a média mint olyan megszűnt létezni. Hogy ne essünk a kettős mérce pöcegödrébe, tegyük gyorsan hozzá: az ún. ellenzéki oldalon meg főpásztorok, főrabbik, ex-pártpénztárosok, ballibfüggő milliárdosok tartják (hogy ízléstelenül legyünk stílszerűek) lélegeztetőgépen a médiát. Az egykor újságírónak nevezett egyed mára csicskává züllött, nem egyéb megélhetési propagandistánál. Természetesen én is hozzáteszem, mint Szále, hogy tisztelet a kivételnek.

A kivételnek, ami csak erősíti a szabályt.

De ezen persze nincs mit csodálkozni, amikor nálunk a rendszerváltás vagy mi óta újságíró-tanulmányok örvén főleg propagandistaképzés folyik. Még a kétezres évek elején egyik kollégám, aki akkor Kommunikációs Főiskolán tanított, megkért, tartsak a hallgatóinak riportírás szemináriumot. A félnapos előadás és beszélgetés végén megkérdeztem, ki szeretne majd az írott sajtóban dolgozni. A közel ötven fiatalból ketten tették föl a kezüket. Leszámítva a tévéképernyőre ácsingózókat, legtöbben multicégek kommunikációs munkatársai, pr-menedzserek, sajtószóvivők szerettek volna lenni. És gondolom, lettek is. Nem tudtam palástolni a gyerekek előtt elképedésemet.

Aztán eljött az ítélet napja, amikor a hóhért akasztották. Én, aki folyamatos közelharcot vívtam az újságírói munkám biciklijének küllői közé majd mindig botot akasztó kommunikációs főnökökkel, ilyen meg olyan sajtópapagájokkal, megkaptam a Szóvivők Sajtódíját. Ráadásul, amilyen képmutató vagyok, át is vettem. Azóta biztos vagyok benne, hogy a sajtószóvivők mazochisták.

Szále Laci, hiányozni fognak az írásaid! Köszönjük!