Örökké ismétlődő napok

Két slukk, megáll, kifújja a második végét is, nem, még egy pici, csak éppen beleszív még egyet, de a füstjét nem tüdőzi le, bemegy vele a tévéhez. Bekapcsolja, nyomkodja, néhány másodpercre elidőz egy-egy képkockán, ami lehetne jó is, ha belemenne a történetbe, de a figyelme most inkább a színészek apró mozdulataira koncentrálódik, meg a képek beállítására, a fényekre, a látvány hangulata nagyon fontos neki ma este, és akkor elég hamar ráakad egy filmre, ahol a férfi éppen felkel az ágyból, jó színész, szép ágy, amerikai, jó a beállítás, természetes az egész lendület, ahogy a szereplő odacsap a rádióra, ami épp öt óra ötvenkilenc percről hat órára vált, és beindul az ébresztő zene, majd időjárás-jelentés szólal meg: „Ma hóvihar várható!” – figyelmeztetnek a rádióban, a férfi nyújtózkodik,  elhúzza a függönyt, és kinéz a befagyott ablaküvegen, de sehol sincs még hó.