A másik szempont

VISSZHANG - LXIV. évfolyam, 50. szám, 2020. december 11.

Schmal Alexandra immár másodszor tér vissza a Visszatérés Epipóba című filmhez, amelyet torzítással vádol. „Esztétikai igénnyel egy műhöz nem véletlenül közelítünk – írja –: a dokumentumfilm sem funkciótlanul aggatja magára a műfaj szabályait, azok nem holmi járulékos díszítmények rajta. Itt persze nem annyira az esztétikai szempontoknak való megfelelést várjuk el, mint inkább a dokumentarista igényt, azt, hogy a dokumentumfilm ne torzítsa el a valóságot.” (A dokumentum mértékegysége, ÉS, 2020/47., nov. 20.) Magam nagy híve vagyok annak, hogy egy dokumentumfilmet esztétikai igénnyel közelítsünk meg, az Epipóról közölt kritikámban (Epipo, ÉS, 2020/40., okt. 2.) részletesen írtam ritmusról, kamerakezelésről, dramaturgiai szerkezetről, arányról, zenéről – az viszont nem világos, mit ért Schmal Alexandra „az esztétikai szempontoknak való megfelelésen. Alighanem azért nem fejti ki, mert szerinte nem ezt kell a műtől elvárnunk, hanem azt, hogy „ne torzítsa el a valóságot”. Megrója a rendezőt, amiért „nem figyelmezteti arra a nézőt, hogy az események bemutatása »önkényesnek tűnő módon választja meg, mi volt fontos adott időszakban«”. Míg „a dokumentumfilmes a valóság bemutatása során felelősséggel tartozik a szituáció komplexitása iránt – írja –, az Epipóban összekeveredik az áldozat által átélt (s ennyiben megkérdőjelezhetetlenül hiteles) valóságérzékelés és a valóság a maga komplexitásában”. A dokumentumfilmezéssel kapcsolatos mindkét elvárás erősen vitatható. Az egyik, hogy a dokumentumfilmesnek a valóság komplexitását kell ábrázolnia. Jó volna tudni, hogy ez mit jelent. Schmal szerint azt, hogy kizárólag egyetlen szempontot, esetünkben az áldozatokét, nem lehet bemutatni, meg kell szólaltatni a többi véleményt is. Oknyomozó újságírástól ez elvárható, mert ott nem az emberi drámák felmutatása a cél, hanem a különböző álláspontok érzékeltetése (aminek nem a valósághoz van köze, hanem ahhoz a valóságos tényhez, hogy az ügynek többféle megítélése lehetséges). Dokumentumfilmesnek – erre a műfaj egész története a példa – nem kell (bár természetesen lehet) az eltérő véleményeket felsorakoztatni. Egyetlen szenvedő ember sorsából is születhet remekmű. Ha, mondjuk, a kádárizmusban kényszergyógykezelésre ítélt ellenzéki kálváriájáról forgatunk, nem szükséges megszólaltatnunk azokat, akik remekül érezték magukat a legvidámabb barakkban. Amennyiben Schmalnak igaza lenne, nem jöhetett volna létre Ember Judit Pócspetrije, Sára Sándor Pergőtüze s a magyar dokumentarizmus számos alapműve. Mert a jó dokumentumfilmnek nem feltétele, hogy a teljes valóságot, azaz a „szituáció komplexitását” tárja fel (feltételezve, hogy ez egyáltalán lehetséges). Elég annyi, ha megszenvedett emberi sorsokat mutat be, egyetlen hiteles arccal, egyetlen szenvedélyes, szubjektív vallomással akár.

A szerző további cikkei

LXVIII. évfolyam, 12. szám, 2024. március 22.
LXVIII. évfolyam, 10. szám, 2024. március 8.
LXVIII. évfolyam, 9. szám, 2024. március 1.
Élet és Irodalom 2024