VÉTÓ

Történt pedig, hogy a plebejusok kivonultak a Szent Hegyre. Elhatározták, nem élnek többé egy városban, egy államban a gazdagokkal. Nincsenek jogaik, politikai jogok nélkül csak másodlagos polgárok, alattvalók. De nem akartak többé alattvalók lenni. A patríciusok megszeppentek. Megkérték egyik társukat, kinek jó viszonya volt a plebejusokkal, próbálja meg jobb belátásra bírni őket. Menenius Agrippa ment fel a Szent Hegyre, tárgyalni a plebejusokkal. A hagyomány szerint a következő mesét mondta el a népnek. Egyszer a kezek, a száj, a fogak fellázadtak a has ellen. Micsoda dolog, mi dolgozunk, a has meg csak elemészti a táplálékot! A kéz nem fogja többé a szájhoz emelni a falatot. A száj nem fog többé ételt befogadni. A fogak nem rágnak meg többé semmit. És lám, az egész szervezet legyengült. Így a kezek, a száj, a fogak rádöbbentek, hasra is szükség van.

A képes beszéd aligha lett volna elegendő a plebejusok megbékítésére. Ám megegyeztek abban is, ezentúl lesznek tisztviselők, akiket a plebs választ, akik kizárólag a köznép érdekeit képviselik. Katonai kérdések kivételével bármit megvétózhatnak. Vétó (azaz latinosan: veto, ékezet nélkül) azt jelenti: megtiltom. Bármely tisztviselő vagy testület hatalmával szemben a vétójog fontos eszközt adott a plebejusok kezébe. És hogy ne lehessen mondvacsinált ürüggyel megbüntetni a vétózó néptribunust, személyét és lakását szentnek és sérthetetlennek nyilvánították. Innen ered a sok modern államban érvényben lévő mentelmi jog és az USA-ban, az ENSZ-ben is, bizonyos keretek között, alkalmazható vétójog. A vétó tehát a plebejusok érdekvédelmét szolgáló eszköz a patrícius elit túlkapásaival szemben.

Ám sajna, a senatusi jobboldal egy idő után elérte, hogy ha lehet, saját embere, egy-egy áruló néptribunus kerüljön a testületbe. Ők aztán nem a köznép érdekében, hanem ellenében vétóztak. Már az ókorban is! Akkor meg min csodálkozunk?