Egy különös indokláshoz

VISSZHANG - LXIV. évfolyam, 48. szám, 2020. november 27.

Budapestért-díjat kapott P. Szűcs Julianna „Munkácsy Mihály-díjas művészettörténész, kritikus, egyetemi tanár, a Mozgó Világ folyóirat főszerkesztője”.

„Több évtizedes művészettörténészi, szerkesztői és kritikai tevékenységéért, a sajtószabadságért folytatott küzdelmei elismeréseként” – írja az indoklás.

Ez most vicc vagy komoly?, kérdezi a székely, mikor baltát állítanak a hátába, mert bizony úgy véli, viccnek ez kicsit erős.

Teljességgel érthető, ha a Budapestért-díj odaítélői úgy gondolják, P. Szűcs Julianna szerkesztői tevékenysége elismerést érdemel.

De hogy a „sajtószabadságért folytatott küzdelmei”?

A Mozgó Világ éléről 1983-ban politikai okokból eltávolították az akkori főszerkesztőt, Kulin Ferencet, ezután a teljes szerkesztőség, a titkárnőtől a szerkesztőkig felállt. Mindenki távozott. A 80-as években ez a szolidaritás megrendítő volt, és példaadó. Olvasók sokaságának adott erőt és hitet, hogy a hatalommal szemben összefogással lehetséges valamiféle ellenállás. Ez a történet volt sokaknak a jambus, amibe a ’80-as évek elejének reménytelennek tűnő, közepesen fullasztó világában belé lehetett fogózni.

Ebbe gyalogolt bele P. Szűcs Julianna, amikor elvállalta a Mozgó Világ következő folyamának főszerkesztését (megjegyzendő: mások visszautasították a felkérést, többre tartva a szolidaritást).  Hosszú évekig ebbe, az úgy nevezett „Új Mozgó Világ”-ba a maguk integritását kényesen őrző szerzők nem adtak cikkeket. P. Szűcs Julianna 1984‑ben, főszerkesztői tevékenységének kezdetekor többek között azt az olvasót üdvözölte, aki „a változásoknál fontosabbnak vélte a megszakíthatatlan keringés tényét”. Csak hát ki-ki döntse el, 1984-ben egy igencsak egyedülálló ellenállás gesztusa tudott-e többet adni azoknak, akik akár esztelen vakondokként a napsütés szabadságára vágytak, vagy egy folyóirat mindenáron való fennmaradása.

1984 rég volt. Nagyon rég. Egy pillanatig nem gondolom, hogy P. Szűcs Juliannának az azóta kivívott szerkesztői érdemeit ne lehetne elismerni, ahogy azt sem, hogy ne kaphatna Budapestért-díjat. De valakit kitüntetni valamiért, amit épp ő vett, bármilyen régen, de teljességgel semmibe (s mintha azóta se tisztázta volna akkori lépését), az nem kitüntetés, sokkal inkább megalázás. Ha ennek vagy akár iróniának szánták indoklásukat a díj kiosztói, amit azért nem hiszek, lelkük rajta. De inkább volna értelme múltbeli gyengeségeket, gyarlóságokat, esendőségeket feltárni, mint átfesteni. Adott esetben lehetne például a múltbeli hibái ellenére díjazni valakit az azóta megtett útért. De a díj ezen indoklása jelenleg kínos lehet a díjazottnak, kínos a „Régi Mozgónak”, kínos a „Régi Mozgó” régi olvasóinak, de kínos lehet azoknak is, akiknek most ad erőt az Indexből kivált telexesek vagy az SZFE története. Ez a díj, illetve a díjnak ez az indoklása az ő arcul csapásuk is. Előrevetíti azt a bizarr jövőt, amelyben a mai huszonéves, magukért kiálló egyetemisták helyett a majdani sztrájktörőket plecsnizik fel néhány évtized múlva dicső szabadságharcosi múltjuk miatt.

És összeragad a szánkban a porcukor.

A szerző további cikkei

LXI. évfolyam, 23. szám, 2017. június 9.
LV. évfolyam 23. szám, 2011. június 10.
LI. évfolyam 16. szám, 2007. április 20.
Élet és Irodalom 2021