A nemzetállam és az USA

VISSZHANG - LXIV. évfolyam, 38. szám, 2020. szeptember 18.

Napjainkban a politikai érdeklődés középpontjába került a nemzetállami szuverenitás védelme és azzal szemben az európai szuverenitás vagy Európai Egyesült Államok jelszava. Magam is az európai integráció elmélyítésének és az uniós hatáskörök bővítésének a híve vagyok, az EU erősítését kívánatosnak tartom. Az európai szuverenitás vagy Egyesült Államok jelszava elméletileg hibás, politikailag irreális és nem is kívánatos. Ugyanez mondható el a nemzetállami szuverenitás védelméről is. Álláspontom megértéséhez néhány államelméleti összefüggés tisztázására van szükség. Ezek: az államkapcsolatok problémája, az állami szuverenitás jelenlegi helyzetére és jövőjére vonatkozó lehetséges álláspontok fölvázolása, valamint a szövetségi állam sajátosságainak a kérdése.

Elméletileg az Európai Egyesült Államok kérdése az államkapcsolatok problémakörébe tartozik. Az államszövetség független államok tartós, megegyezésen alapuló kapcsolata, a szövetséges államok szuverenitását nem csorbítja, nem rendelkezik a szövetség államai fölött impériummal.

A szövetségi állam az államszövetségtől eltérően  több államból képződött szuverén állam. A szövetségi állam tagállamai nem szuverén államok, de rendelkeznek valamilyen szuverenitáspótlékkal.

Az államkapcsolatokon belül az állami főhatalomnak a szupranacionális jogi kötöttségekhez való viszonya a döntő. Ez a viszony mára jelentősen megváltozott, kérdéses, napjainkban hogyan kell értelmezni az állami szuverenitás fogalmát.

Az elméleti probléma röviden úgy fogalmazható meg, hogy ha az állami főhatalom tulajdonságai jelentősen megváltoznak, mi történjék az azokat kifejező kategóriákkal: ragaszkodjunk a hagyományos fogalmakhoz, értelmezzük át azokat, vagy keressünk az új helyzetnek megfelelő kategóriákat. Ez a következő alternatívát jelenti:

(1) a szuverenitás hagyományos fogalmát (legfelső, teljes, jogilag korlátlan) nem adjuk föl, noha a jelenlegi államok ennek a kritériumnak nem felelnek meg, akkor át kell értelmeznünk a fogalmat, meg kell határoznunk annak tartalmát, és meg kell neveznünk azt a mozzanatot, amelyik miatt a „szuverén” jelző használata indokolt.

(2) a szuverenitás fogalma csak a történeti fejlődés meghatározott szakaszára érvényes, napjainkban fokozatosan elveszíti érvényességét, ezért új terminusra van szükség. Akkor az a kérdés, hogyan jellemezhető a már szuverénnek nem nevezhető állami főhatalom, melyek azok a hatáskörök, illetőleg hatáskörgyakorlások, amelyekkel a „posztszuverén” főhatalom rendelkezik.

Az elméletben, publicisztikában és politikai retorikában alapvetően négy tipikus válasz jelent meg. Ezek címszószerűen a szuverenitás „fölcsúszása”, „védelme”, „megosztása” „elhalása” kifejezésekkel jellemezhetőek.

A szuverenitás „fölcsúszásának” következetes felfogása ragaszkodik a szuverenitásnak mint jogilag korlátlan legfelső hatalomnak a hagyományos fogalmához, a globalizációs folyamatok következtében ez a legfelső hatalom azonban fokozatosan, de szükségszerűen a nemzetállamoktól azok fölött lévő kontinentális-regionális vagy globális transznacionális szintre kerül át, a nemzetállamok szuverenitása megszűnik. Ez a fölfogás ragaszkodik a politikai hatalom monolitikus és hierarchikus modelljéhez. Mint politikai törekvés erős ellenállást vált ki a nemzetállamokhoz való érzelmi kötődések miatt. Napjainkban a szuverenitás „fölcsúszásának” az álláspontját az „európai szuverenitás” és az „Európai Egyesült Államok” jelszavai képviselik. A korábbi következetes fölfogásoktól abban különböznek, hogy nem tisztázzák sem az európai szuverenitás sajátosságait, sem a nemzetállami szuverenitás jövőjét. E tisztázatlanságuk folytán a szuverenitás megosztásának elméleteiként is értelmezhetőek, így egyesítik magukban mindkét válasz hibáit.

A szuverenitás „védelmének” a fölfogása a szuverenitás klasszikus vagy hagyományos fogalmának az átértelmezésén alapul, a jogi korlátlanság helyett az önállóságra vagy a még nehezebben pontosítható függetlenségre kerül a hangsúly, vagyis a szuverenitás hagyományos fogalmából kiemel néhány elemet, rendszerint a függetlenség vagy önállóság elemét, és azt azonosítja a szuverenitás fogalmával. Elhagyja a legfelső jelleget és a jogi korlátlanságot, ennyiben figyelembe veszi ugyan a globalizációs folyamatokkal bekövetkezett változásokat, de azt nem tudatosítja, sőt azokat a folyamatosság látszata mögé rejti. Alapvető elméleti hiányossága, hogy nem ad válasz számos kérdésre, így arra, hogy mi a különbség a korábbi és a jelenlegi szuverén főhatalom között, mi a viszony a függetlenség és az integrációs szervezetekben való tagság között, hol húzódnak a függetlenség vagy önállóság határai. Erősen támaszkodik a nemzetállamokhoz való érzelmi kötődésekre, az önállóságot összekapcsolja a többértelmű identitás fogalmával, ezért politikai retorikája hatékony, gyakran a nacionalizmus erősödését idézi elő, és fékezi az integrációs folyamatokat. Jellemző vonása az állami szuverenitás és a szervszuverenitás különbségének az elmosása. Ezzel összefüggésben retorikájával megnehezíti annak a kérdésnek a racionális megvitatását, hogy a közhatalom gyakorlása során egyes konkrét esetekben a hatásköröknek milyen megosztása (fönntartása, együttes gyakorlása, átruházása) felel meg a nemzeti érdekeknek, a nemzeti érdeket azonosítja a kormány érdekeivel. Ezzel szemben megalapozottan lehet képviselni azt az álláspontot, hogy számos esetben éppen a szabadságjogok transznacionális védelme esik egybe a nemzet érdekeivel.

A szuverenitás „megosztásának” fölfogása a bismarcki Német Birodalom államtanában jelent meg, és azt vette át a szovjet államelmélet is, miszerint a Szovjetunió is szuverén, és a tagköztársaságok is azok. Ez az elmélet szintén a szuverenitás klasszikus vagy hagyományos fogalmának átértelmezésén alapul, abból mellőzi a legfelső jelleget, a jogi korlátlanságot. A szuverenitás mint az állami főhatalom tulajdonsága nem osztható, de az állami főhatalomból fakadó hatáskörök megoszthatóak és átruházhatóak. Kérdés, mi marad akkor a szuverenitásból.

A szuverenitás „elhalásának” álláspontja szerint a szuverenitás mint az államhatalom sajátossága a kibontakozó globalizáció és az integrációk viszonyai között a fejlődés során szükségképpen relativizálódik, majd elhal, az állami főhatalom elveszíti legfelső és az önkorlátozással finomított jogi korlátlanságát, az önállóság jogi értelemben is kérdésessé válik, gazdasági értelemben pedig érvényét veszíti, gumifogalommá, és a folyamat végén maga a fogalom is használhatatlanná válik, mivel a szuverenitás „magasabb szinten” sem szerveződik újjá. A korábbi állami hatáskörök megoszlanak a regionális, a nemzetállami és a szupranacionális szintek között. Egy további kérdés, hogy ebben a folyamatban pillanatnyilag hol tartunk.

Az Európai Egyesült Államok jelszavának és a nemzetállami szuverenitás védelmének közös elméleti hibája, hogy tartalmilag az államszövetség–szövetségi állam alternatívájában gondolkodnak, nem veszik figyelembe, hogy az EU nem a modern állam egyik változata, hanem sajátos, sui generis közhatalmi szerveződés. Ez a sajátos államkapcsolat a tagállamok számára az államszövetség jelzett sajátosságainál szorosabb kötöttséget jelent, de nem éri el a szövetségi államokra jellemző kötöttségeket.

A „szuverenitásvédők” szabadkereskedelmi társuláshoz kívánnak visszatérni, vagy a hagyományos államszövetséghez. Ezzel szemben az Európai Egyesült Államok jelszavának csak akkor van értelme, ha az szövetségi állam létrehozását célozza.

Az Egyesült Államokra irányuló törekvésnek a megítéléséhez vázolnunk kell a jelenleg létező szövetségi államok sajátosságait. A szakirodalom a szövetségi államnak két típusát különbözteti meg, a szorosabb és a nagyobb önállóságot biztosító változatot. Az elsőre példa az NSZK, a másodikra az USA.

Az USA alkotmánya első kiegészítésének 10. cikke rögzíti, hogy „az alkotmány által az Egyesült Államokra rá nem ruházott, de az egyes államoktól meg nem tagadott jogok az államokat, illetve a népet illetik”. Ez első pillantásra azonosnak tűnik a lisszaboni szerződés 4. cikkének (1) bekezdésével: „Az 5. cikkel összhangban minden olyan hatáskör, amelyet a Szerződések nem ruháztak az Unióra, a tagállamoknál marad.” A lényeges különbség ott van, hogy az amerikai alkotmány szerint „a Kongresszus hatáskörrel bír olyan törvények megalkotására, amelyek szükségesek és megfelelőek a fenti hatáskör, valamint az Egyesült Államok kormányára, annak bármelyik minisztériumára vagy tisztségviselőire ráruházott hatáskör érvényesítése érdekében.”

Az uniós jogban nincs ilyen ún. rugalmassági klauzula; az amerikai alkotmányban viszont nincs a lisszaboni szerződés 4. cikk (2) bekezdéséhez hasonló identitásvédelmi rendelkezés. Az USA történetét napjainkig végigkísérik a konzervatívoknak és a liberálisoknak a tagállami és szövetségi (nemzeti) hatáskörök terjedelmére és gyakorlására irányuló vitái.

A szövetségi állam lényeges vonása, hogy a szövetség szervei fegyveres erővel is beavatkozhatnak a tagállamokba, azokat kötelezettségeik teljesítésére fegyveres erővel is rákényszeríthetik. A szövetségi államok megkövetelik a tagállamok azonos állam- és kormányformáját. Az Európai Egyesült Államok megvalósítása egyes tagállamokban a monarchikus kormányforma megszüntetését igényelné.

Az Európai Egyesült Államok jelszava irreális. Ennek jogi és politikai okai vannak. A jogi ok kézenfekvő: ahhoz a lisszaboni szerződés egyhangú (!) módosítására lenne szükség. Az irrealitás politikai oka, hogy az Európai Egyesült Államok létrehozásához hiány­zik a szükséges politikai támogatás. Az Európai Egyesült Államok irrealitásának harmadik oka – és ez összefügg az előbbivel – az EU legitimitásdeficitében rejlik.

A szerző további cikkei

LXII. évfolyam, 6. szám, 2018. február 9.
LI. évfolyam 26. szám, 2007. június 29.
Élet és Irodalom 2021