Vízió kerestetik

VISSZHANG - LXIV. évfolyam, 37. szám, 2020. szeptember 11.

Tartsd távol magadtól a száj hamisságát, /távolítsd el az ajkak álnokságát!
(Példabeszédek könyve, 4. fejezet, 24 vers)

Nyer-e egymás után negyedszer is a Fidesz 2022-ben? Vagy 12 év után békés eszközökkel a – meglehetősen eltorzított – parlamenti demokrácia játékszabályaival leváltható lesz az Orbán-kormány? Az alábbiakban egy nagyon alapos tanulmányfolyam érvelésére támaszkodva elemzem a békés váltás esélyeit és feltételeit. Alapvető kiindulópontom az, hogy a váltás csak akkor sikerülhet, ha az ellenzék a bizonytalanok vagy akár a kételkedésre hajlamos Fidesz-szavazók egy részét maga mellé tudja állítani. Önmagában az eddigi ellenzéki tábor, a szavazásra jogosultaknak hozzávetőlegesen egyharmada nem elég a fordulathoz: ha nem csatlakoznak az ellenzékhez százezres nagyságrendben olyanok, akik eddig nem ellenzéki pártokra szavaztak, vagy távol maradtak az urnáktól, akkor a magabízó jóslatoktól fölfújt váltáslufi ismét – mint eddig már kétszer, 2014-ben és 2018‑ban – szétdurran.

Ebből a nézőpontból aggályosnak vélem azt a nagyon alapos, sok magvas gondolatot származó tanulmányt, amelyet két neves szerző, Kozák Márton és Magyar Bálint tett közzé ezeken a hasábokon Ha nem tetszik a rendszer – A rendszerkritikai alapállás stratégiája címmel (ÉS, 2020/32., augusztus 7.). Munkájukhoz egy héttel később Béndek Péter (ÉS, 2020/33., aug. 14.) fűzött alapos kritikai megjegyzéseket, majd Haskó László (ÉS, 2020/34., aug. 19.) reagált röviden, szintén kritikusan a tanulmányra. Ezekre a tartalmas reflexiókra itt most nem térek ki, s elsősorban azért nem, mert ennek az írásnak csak egyfajta „szellemi trambulinja” a Kozák–Magyar-opusz, innen elrugaszkodva jutunk el ahhoz a narratívához, amelyet Pólya Tamás, a Pécsi Tudományegyetem docense fejtett ki háromrészes tanulmányában, és amely új és hatékony vízió megalapozását segítheti elő a majdani kormányváltás előkészítésében – ha lesz elég erő, elszántság és alázat az ellenzékben.

Fő kifogásom az, hogy a kétkolumnás Kozák–Magyar-esszében keveredik a tudományos diskurzus és az Orbán-kabinet leválásának konkrét politikai cselekvésterve. A tudományosság világában természetesen semmi ártalmas nincs abban, ha az igen fölkészült szerzők az Orbán-rendszer jellegét próbálják tömören meghatározni. Lehet, sőt kell elemezni, hogy a rendszer leírásának melyik definíció felel meg jobban, s ebből a szempontból közömbös, hogy e sorok írója melyiket tartja alkalmasabbnak e nagyon összetett, sokféle módon(el)torzított politikai berendezkedés megjelölésére: Fared Zakaria még jóval az Orbán-rendszer előtt, 1997-ben alkotta meg az „illiberális demokrácia” szóösszetételt; a tanulmányírók is említik – teljes joggal – Kornai János autokrácia definícióját; tudományos „közszájon” forog a hibrid rendszer meghatározás; tudósi egzaktsággal veszi számba Takis S. Pappas a tartós „demokratikus illiberalizmus” feltételeit (igen leegyszerűsítve: nagyon karizmatikus vezető,  szüntelen törekvés a politikai  polarizációra, az állam minél szorosabb ellenőrzése, a liberális intézmények kiüresítése, illiberális alkotmány, valamint a támogatók rendszerének jutalmazása, az ellenzék kiszorítása). Ebben a korántsem teljes definíciósorban nyilván helye lehet Magyar Bálint meghatározásának is, amely – ez mára számos publikációból tudható – „maffiaállamként” írja le az Orbán-rendszert.

Egyáltalán nem tisztem a meghatározások tudományos számbavétele, s eszembe sem jutott volna e hasábokon vitába bocsátkozni az ÉS tekintélyes szerzőivel, ha csakis a tudományosság felől elemeznék e definíciókat. Csakhogy – mint említettem – a tanulmány konkrét politikai cselekvéstervet vázolt föl, el egészen a 2022-es ellenzéki győzelemig, mi több az azután következő feladatokig. Úgy gondolom, a „maffiaállam” mint fogalmi leírás nem segíti, hanem inkább ronthatja az ellenzéki esélyeket, ha netán meghatározó jelszóvá válnék a politikai erőtérben.  A definíció ugyanis azt sugallja, hogy maffiózók, tehát bűnözők irányítják az országot, ami erősítheti ugyan meggyőződésükben a tősgyökeres ellenzéki szavazókat, de képes-e vonzerőt gyakorolni az ingadozókra? Mielőtt Pólya kutatásaira támaszkodva megkísérelném a választ, még annyit, hogy ugyanez a kiélezett harci retorika tükröződik a kétkolumnás tanulmány több más megfogalmazásában is: „Orbán rendszere a hatalom kizárólagos birtoklására törő bűnszervezet”, amely ellen „a nemzet szabadságharcot kénytelen vívni”. Egy „bűnszervezetre” szavaztak volna 2,8 millióan 2018-ban?  Olyan történelmi helyzetben lennénk, mint 1703-ban, 1848-ban vagy 1956-ban?  Úgy vélem, hogy a társadalom többsége szerint nincs „szabadságharcos állapot”, s 2,8 millió szavazót nem lehet csak úgy rávenni arra, hogy egy „bűnszervezetre” voksoljon.

Az ellenzék és holdudvarának jelentős része – ha nem is mindenki – ezzel a dübörgő, harcias hangütéssel válaszol a Fidesz-világ kíméletlen, háborús retorikájára, a mindig megújuló, gyűlöletkeltő migránsszólamokra, a gőzhenger-mentalitásra, az állam foglyul ejtésére, arra, hogy csak a klientúra számít, és még sok minden másra. E reagálás lényege, hogy csapjunk jó nagyot az asztalra, nem baj, ha nem egészen igaz, csak szóljon: ennek végletes példája a diktatúrázás, amely sem a politológiai ismérvek, sem a mindennapi tapasztalatok terepén nem állja ki az igazság próbáját. A gyakorlati kérdés most már csak az, hogy ez a nagyon hangos, az igazságtól olykor már-már elszakadó, alighanem kétségbeesett dacreakció képes-e szavazókat fordítani az ellenzék felé; a morális dilemma pedig, hogy a kormányzati hazugságáradatra helyes-e, szabad-e, méltó-e igen határozott, túlnyomórészt igaz, de a valóságot nemegyszer mégis torzító állításokkal válaszolni.

A második kérdésre a magam etikai mércéje alapján és a kívülálló értelmiség nem politikusi attitűdjével könnyedén válaszolok: nem helyes és nem megengedhető. De ami ennél jóval meglepőbb, nem is – hasznos, mi több kontraproduktív. Imponálóan széles körű idegtudományi, evolúciós pszichológiai és vallásszociológiai mérések, kutatások eredményeit fölhasználva legalábbis erre következtet Pólya Tamás, a Pécsi Tudományegyetem már említett docense, aki szerint mágneses rezonanciás képalkotási vizsgálatok kimutatták, hogy „alanyaik a politikai jellegű vélekedéseiket sokkal nehezebben és lényegesen kisebb mértékben változtatták meg, mint a nem politikai jellegűeket, amikor a véleményüknek ellentmondó külső információkkal (állításokkal) szembesültek”, és „a politikai meggyőződésük megkérdőjelezésére úgy reagáltak, mintha a testi épségüket fenyegető ingerrel szembesültek volna – ti. agyuknak azon részei aktiválódtak erősebben, amelyek a fenyegető fizikai ingerek megjelenését jelzik”. (A kutató gondolatmeneteit e helyütt szükségképpen leegyszerűsítve tudom csak visszaidézni abból a három forrásból, ahol a tanulmányok megjelentek: a kolozsvári [ME.dok] 2020/1. és a budapesti Médiakutató 2019/4. és 2020/2. számaiból.) A szaktudományos vizsgálódások nyomán Pólya „két kellemetlen igazsággal” szembesíti az olvasót: „Egyrészt úgy látszik, hogy az emberi agy számára a benne hordozott politikai nézetekkel ütköző vélemény túlságosan kellemetlen ahhoz, hogy a vélelmező azt könnyen elfogadja; másfelől pedig a politikai szereplők előtt is kellemetlen akadályként emelkednek a választók neurális bástyafalai, amelyeken szinte lehetetlen átjuttatni a nézeteikkel ellentétes politikai érveket és üzeneteket.”

Úgy gondolom, hogy ez az eszmefuttatás kulcsa: szaktudományos mérések igazolják azokat a sejtéseket, hogy a harcias ellenattitűd mégoly dörgedelmesen hangos érvei, szólamai nem válthatók többletszavazattá, mi több visszapattannak a választók „neurális bástyafalairól”. E gondolatmenet szerint az ellenzéknek tehát nem a kormányzat – Pólya találó szavaival – „harcias, megosztó, tekintélyelvű” kommunikációs modelljét kell követnie, hanem másfélét, olyant, „amelynek kulcsmozzanatai a kompetenciát sugárzó, a békés problémamegoldást hangsúlyozó üzenetformálás, illetve az egyszemélyi autoriter vezető ellenpárjaként a hozzáértő, s a teljesítményével megbecsülést szerző vezető figurája”.

Magam hozzátenném: a békés megoldásokat előtérbe helyező, a túlzásokat kerülő, az igazsághoz konokul ragaszkodó kommunikációra és politikai cselekvésre lenne szükség, ami szöges ellentéte a csatazajos alternatívának, a látványos parlamenti kivonulásnak, pláne az „úr” elhagyásának a kormányfő vagy a miniszterek megszólításából, miként a Kozák–Magyar-szerzőpáros ajánlja.  De térjünk vissza a pécsi kutató gondolatmenetéhez: miként is jellemezhető a „szelíd” kommunikáció?

Mivel evolúciósan kialakult hajlamaink – egyébként mindenkié, pártállásra való tekintet nélkül – a vélekedésváltoztatás ellen hatnak, az egyén politikai-ideológiai meggyőződéseit a mélyre nyúló pszichés gyökerek miatt igen nehéz megváltoztatni, ám a nem identitásképző vélekedéseket könnyebb módosítani. Kutakodásai nyomán Pólya tehát úgy látja, hogy adott esetben nem érdemes „a politikai ellenfél erősítette hiedelmekkel” vitázni, viszont eredményes lehet a „harcias, agresszív jelleg szelídebbre váltása”. A neves kommunikációkutató sok konkrét példát hoz arra – jól ismerhetjük ezeket –, hogy a tekintélyelvű vezetők és médiaalakulataik kíméletlenül dübörgő, olykor durva hangnemben „igyekeznek a migrációs jelenségeket háborús, az egyén szintjén egzisztenciális fenyegetést jelentő terminusokban leírni”. „E rettegéskeltő politikával szembeszegülő kommunikáció esélye abban áll, hogy e félelem meglétét adottságnak veszi, s nem közvetlenül igyekszik megnyugtatni a választókat, hanem megpróbálja áthangolni a háborús indulatot békésebb hozzáállássá”, például azzal, hogy átértelmezi a „félelem alapjául szolgáló körülményeket”, és általában nem háborús irányba, kevésbé aggodalmas és felajzott hangulat felé tereli a figyelmet. Joggal említi a tanulmányfolyam szerzője a 2019-es isztambuli önkormányzati választást, ahol „az autoriter vezetési stílusú államelnök nyomására megismételt szavazáson a békítő, kompetens problémamegoldást sugalló »minden a legnagyobb rendben lesz« szlogen több százezer pluszszavazatot hozott az ellenzéki jelöltnek”.

A három tanulmány a lehető legjobbkor jött: hónapok, ha nem évek óta tűnődnek a kétkedésre mindig hajlamos értelmiségiek és az orruknál tovább látó politikusok, hogy miként rea­gáljanak az autoriter vezetők, valamint küldönceik, lakájaik, médiahadaik háborús retorikájára. Pólya igen gazdag érvkészletű esszéje az igazsághoz ragaszkodó, szelíd reagálási módot ajánlja, kevésbé érinti a „dolgot magát”, vagyis az ellenzéki reagálás politikai tartalmát. Írásom befejező részében ezt gondolom tovább; a kutató elemzései megerősítik, hogy az autoriter vezetővel szemben csakis egy integráló, békítő hajlamú, nagy tekintélyű személyiségnek lehet esélye, aki a Fidesztől régen vagy újabban elfordult polgári, konzervatív szavazóknak legalább egy részét is maga felé tudja vonzani, nem csak a jelenlegi bal- és nem baloldali ellenzéket. Természetesen a programnak is integratívnak kellene lennie. Úgy gondolom, hogy nem takarítható meg a nagyon őszinte szembenézés az Orbán-kormányzatok eddigi teljesítményével: az ugyanis nem program, hogy a kormányfőt le kell váltani, és minden úgy rossz, ahogy van. Innen már csak egy lépés a harminc évvel ezelőtti történelmi fordulattal egy szintre emelt „új rendszerváltás” téveszméje. Higgadtan és a szakpolitikák érveivel alátámasztva kellene kísérletet tenni annak fölmérésére, hogy hol mutatkoznak tényleges kormányzási eredmények – például egyes makrogazdasági mutatókban, az államadósság finanszírozásában vagy abban, hogy az államcsőd körüli helyzetet, 2008‑cal ellentétben és a koronavírus-járvány ellenére mindeddig sikerült elkerülni –, s mindezzel szoros összefüggésben mekkora lehet a Fidesz-világ tág értelemben vett kedvezményezettjeinek tábora. A rendszer ugyanis nem csak a vezetőből és legszűkebb köréből áll, ahogyan ezt jól tudjuk a mait megelőző társadalmi formációkról, tanulmányainkból vagy éppen személyes tapasztalatainkból.

Az elkövetkező hónapokban minél többször kellene megvitatni „a hozzáértő, dolgozó nép okos gyülekezetében”, hogy a békés, kompromisszumkereső kommunikáció mire terjedjen ki. Magam most, hevenyészetten – teljesség és tudományosság nélkül – három témakört emelnék ki, amelyek különösen fontosak lehetnek abban, hogy a kormányváltást akarók tábora számottevően bővüljön. A külkapcsolatok megvitatásán belül a nyílt Nyugat-ellenesség és Nyugat-Európa állandósult fideszes ócsárlásának nyugodt, de határozott visszautasítása jelentős visszhangot kelthetne, hiszen az Orbán-kormány ferdítésáradata nem tudta elsodorni a magyar társadalom többségének uniópártiságát. A második helyre sorolnám az intézményi autonómia helyreállításáról szóló diskurzust – ezt örömmel fedeztem föl Kozák és Magyar tanulmányában –, s az ismert témákhoz egyet tennék hozzá: érdemes lenne megvitatni a parlamenti felsőház megszervezését, ami sajnálatosan elmaradt az igazi és egyébként – a fideszes állításokkal szemben – valóban történelmi érdemeket hordozó rendszerváltozás idején, noha megfelelne mind a magyar parlamenti hagyományoknak, mind a mai európai gyakorlatnak. Minél több erős, a fékek és ellensúlyok rendszerét fenntartó intézmény működik, annál jobb. Úgy vélem, az intézményeket még a mai, egy irányba hajlított formájukban is tisztelni s nem negligálni kell. Egyik tanulmányában Pólya megdicséri a sajátjaival az elsők között szembeforduló és személyes bátorságáról többször is tanúságot tevő Hadházy Ákos valamelyik parlamenti mutatványát: meglehet, az adott esetben a kutatónak igaza van, ám általában az intézmények kifigurázása, fölhasználásuk performanszok előadására az ingadozókat bizonyosan riasztja, s ilyen értelemben nem hatékony.

A harmadik, mondhatni, zsebbe vágó nagytematika a magyarországi vagyoni viszonyokat, a kétségbeejtő és egyáltalán nem visszaszoruló szegénységet érinti: azt gondolom, hogy a Fidesz-világ egyik legigazságtalanabb szabályozójának, nevezetesen az arányos (egykulcsos) adórendszernek a megváltoztatása széles rétegek egyetértésével találkozhatna. Mi lehet az alternatíva? A nyugati mintákat követve például a progresszív jövedelemadó, amelyről híres könyvében Thomas Piketty azt írja, hogy ez az adózási mód „ideális kompromisszum a társadalmi igazságosság és az egyén szabadsága között”.

Az igazi programról, egy valódi kormányváltó vízióról szelíden és szakszerűen kellene beszélni, a Fidesz-hübriszt szerénységgel, a hazugságokat igazmondással viszonozva. És óvatosságra, talán alázatra is inthet annak ismerete, hogy koroknak, időszakoknak – utóbb visszanézve – különböző percepciói lehetnek: az alig hároméves koalíciós időszakot 1945 és ’48 között sokan a diktatúra előszobájának tekintik, de az életviszonyok összessége alapvetően különbözött a Rákosi-rendszer szörnyűségeitől. A dualizmus korát az emlékezet a nemzeti gyarapodás és megújulás kivételes időszakaként őrzi; az is volt, de ettől még létezik egy másik vélekedés is, amely szerint a kiegyezés óta eltelt nem egészen fél évszázadot az elszalajtott politikai lehetőségek, a nemzetiségi és társadalmi ellentétek elmérgesedése, a korrupció kivirágzása jellemezte. Érdemes tehát megfontoltan ítélkezni, de valószínű, hogy a sokaságot az érvelő békülékenység inkább vonzza, mint a szüntelen háborúskodás. Márpedig a sokaság abban az értelemben is döntő, ahogyan a Példabeszédek könyvének 14. fejezetében olvassuk: „A király dicsősége a nép sokasága, / megbukik a király, ha nincsen népe.” 

A szerző további cikkei

LXIV. évfolyam, 28. szám, 2020. július 10.
LXIV. évfolyam, 1. szám, 2020. január 3.
LXIII. évfolyam, 40. szám, 2019. október 4.
Élet és Irodalom 2020