a mama

öreganyám egyre nehézkesebben mesél a múltról, mert kikopnak az emlékezetéből a szereplők. lehetne úgy, hogy szépen, lassan tűnnek el, vagy elhalványodnak, de az idő rostájának nem ez a természete. hanem az, hogy egyik percben még ott volt az a valaki, éles kontúrral, névvel, a másik pillanatban meg – semmi. eltűnt, és kész. és az már úgy nem történet, hogy a puszta cselekedetek sorjáznak, de nincsen se alanyuk, se tárgyuk. hogy a cselekedetek nem tartoznak senkihez. szóval az idő rostájával végtére is mégsem az a baj, hogy az embert veszejti el, azt, akiről szó van, hanem az embert, akinek története van, az embert, aki mesél. ha most tehát az árnyékot is iderángatom, meg a rostát, meg az erdőt avarral tele, meg a szőlőprést is, akkor érted meg igazán, amit mondani akarok: ha a mesédnek annyi, neked is annyi. kampó, befellegzett. mert mi értelme van az asszony történetének, ha úgy mondja: megütötte, a nyoma meg hetekig látszott rajta, nem tudom, mivel ütötte meg, fiam. de mama, ki ütött meg kit? nem tudom, az idő kirostálja a lelkeket. hát, mama, marha jó történet volt, mondhatom, mert most azt tetszett ám mondani, hogy valaki megütött valakit. de ennek az ütésnek így semmi értelme nincsen. de van, fiam, azért ütötte meg, mert felbőszítette nagyon. azért ütött. és azért volt értelme is az ütésnek. de mama, az ég szerelmére, ki ütött? ki, ki, a nagyapád, persze hogy ő, minek mondanám, ha nem ő csinálta volna, és engem kellett megvédenie, mert reklamáltam a tehenek miatt, hogy legalább azt ne vigyék el, hogyan adok akkor a gyerekeknek tejecskét, azt kérdeztem tőle, attól az embertől, az meg a mellembe vágott a puskatussal, de úgy ám, hogy hanyatt estem. nagyapád meg hazajött sötétedésre a földről, aztán látta, mi volt, hogy az istálló üres, hogy hol vannak a kurva tehenek, mama, azt kérdezte, igen ingerülten, én meg elmondtam, hogyan volt a délutánba.