A test és a lélek

Újraolvasva a művet, a megcsináltság/Mache (Benjamin) olyan finom játékát emelném ki, ahol a későközépkori Piéta-szobor szemlélése és megvitatása állásfoglalásra kényszeríti alakuló-képződő hősünket, az emberi nyomorúság, a szenvedés ábrázolása (Civitas Dei fejezet!) nem a test szépségét, hanem a lélek és a kifejezés elementáris erejét tárja elé (például: Erfurti Piéta 1340.), s ez lényegében meghatározza a regény egészén áthúzódó kérdést, ami az együttérzés, a szenvedésben keresett társias lét gondolatát célozza. Naphta ijesztő és egyben igaz kijelentést tesz: a gótika műveinek névtelen alkotói az emberi létezés végességével és a szenvedéssel szembesítik a hívő embert, ahogy III. Ince írásműve (az utalást Nietzschétől kölcsönzi Mann, v.ö. De miseria…/Az emberi lét nyomorúságáról ford. Lőkös P., Eötvös Kiadó, 2005.) sem egyszerűen az iszonyat tárháza, hanem a véges emberi létezés és a tévedés vagy eltévelyedés, a világ hívságainak megvetése ellen íródik. A világ megvetése, ha jól értem a szerzőt, arra int, hogy magunkat állandóan arra kell képeznünk, azzal kell kísérletezzünk, hogy ismerjük fel, ami bűnös és vétkes: ha azt mondjuk, hogy nincsen bűnünk, megcsaljuk magunkat, és nincs bennünk igazság.(1. Ján 1,8)