Az emberi privilégium

VISSZHANG - LXIV. évfolyam, 34. szám, 2020. augusztus 19.

Magyar László András igazán kiváló írásával (Gondolatok az élet értelméről, ÉS, 2020/21., máj. 22.) aligha tudnék jobban egyetérteni. Egyetlen mondaton morfondíroztam el kicsit hosszabban: „Az életet egyszerűen élnünk kell, ami azt jelenti, hogy le kell élnünk az elejétől a végéig” – írja Magyar.

Biztos ez? Honnan ez a kell? Ha az élet értelmetlen és céltalan, ahogyan a szerző is írja, akkor mégis milyen forrásból jő ennek a „kellnek” az imperatívusza, és főleg az, hogy azt az elejétől a végéig le kell élni? Miféle erkölcsi elv, külső vagy belső kényszer indokolhatja az élet teljes leélésének szükségességét? Nekem úgy tűnik, hogy Magyar László András itt mintha önmaga előtt sem teljesen világos módon elbizonytalanodna, és engedne valamiféle praktikus-pragmatikus (talán társadalmi, talán másmilyen) nyomásnak, ami mégiscsak konvenció, nem pedig egy autonóm, személyes és tudatos döntés eredménye.

Nem gondolom, hogy az életet muszáj leélnünk az elejétől a végéig, éspedig pont azért nem, mert ha nem létezik ítélet, ha nem létezik olyan autoritás, olyan instancia, amelyik preskriptíve terhelné meg az életünket ezzel a „kellel”, akkor hát csakis önmagunk bírái lehetünk. Gyakran adódhat úgy, hogy egy koherensnek, harmonikusnak, „gömbölyű egésznek” hitt emberi élet számos külső és/vagy belső körülmény okán menthetetlenül szétesik, kisik­lik, elfárad, kimerül, méltatlanná vagy éppen elviselhetetlenné, szorongató lidércnyomássá válik. Az ilyen életet nem feltétlen kell leélni, s talán nem is érdemes.

Így tett például Jean Améry is 1978 őszén, amikor Salzburg egyik előkelő szállodájában, évtizedekkel a koncentrációs táborbeli élményei után gyógyszerekkel túladagolta magát. Az ő szóhasználatával élve: az élet logikájából lépett ki. Améry az individuum szabadságát hirdette, az élet lezárásának önkéntes lehetőségét és előjogát. E speciálisan emberi privilégiumnak a luxusát már a régiek is felismerték, vagy épp Nietzsche, aki szerint „[a]z élet minden sebére vigaszt ad a halál gondolata. Az öngyilkosság perspektívája nem egy nehéz éjszakán segít keresztül.”

E perspektívát még akkor is üdvözítőnek és az emberi létezés egyik nagy kincsének tartom, ha buddhista érzületűként egyébiránt osztom Száday Rezsőnek Magyar László András írásához hasonlóan szép válaszcikkében foglaltakat (Az élet értelméről, ÉS, 2020/28., júl. 10.). Mert igen, a meditáció tagadhatatlanul hatékony eszköze lehet egyéni életünk jobbá tételének, eliminálva mindazon hatásokat, amelyek a tudatunkat – s vele életünket – mérgezik, ám ettől még a tény tény marad: az élet általános céltalansága és egyetemes értelmetlensége nem enyészik el – legfeljebb a létezés válik egyéni szinten otthonosabbá, elviselhetővé.

Csalhatatlan tény, hogy komplexitása okán az ember a legérzékenyebb érző lény, de egyben racionális is, ami az értelemadás intellektuális igényében, a jelentéstulajdonítás szellemi aktusában is jelentkezik. Paradox módon egy mégoly szenvedésteli, tragikus élet is lehet valamiképp jelentékeny és értelmes (lásd Viktor Frankl módszerét), s ekképp emberi; amiképp egy szenvedésmentes élet is tűnhet értelmetlenségében üresnek és hiábavalónak, elviselhetetlenségében embertelennek.

Ám a meditáció és a buddhista út minden csodálatossága és elvitathatatlan értéke mellett is megkéri a maga árát: a létezésnek éppen az emberi minőségét adó, gyakorta ellentmondásos érzelmek, intenzív és sokszor negatív tudattartalmak, felkavaró pszichés állapotok száműzését nyújtja. A meditációval elért derűs élet tűnhet ugyan jónak, akár kívánatosnak is, de emberinek bajosan, hiszen eredményét nem spontán, hanem tartós erőfeszítésekkel teli kerülő úton éri el, szofisztikált módon kijátszva így mindazt, ami élményszerűségében az emberi életet sajátosan emberivé – tehát céltalanságában és értelmetlenségében tragikussá, de mégis eleven és teljes élménnyé – teszi.

Lehetséges volna, hogy a szenvedésteli, értelmetlen, abszurd, mégis emberi életnek, avagy a szenvedésmentes, derűs, de emberi attribútumokat nélkülöző életnek a fojtogató dilemmáját éppen talán legsajátabb privilégiumunk, az élet logikájából való kilépés reális lehetősége oldja meg? Tudom: a buddhisták szerint önmagunk felszámolása nem végleges megoldás. Sőt. Csak tetézi a bajt később. Akár így van, akár nem, a döntés mindenképp a legszemélyesebb, és etikai természetű.

Érdemes megbecsülnünk ezt a privilégiumot.

A szerző további cikkei

LXVIII. évfolyam, 3. szám, 2024. január 19.
LXVII. évfolyam, 41. szám, 2023. október 13.
LXVII. évfolyam, 37. szám, 2023. szeptember 15.
Élet és Irodalom 2024