Egy régi magyar nyár

Lengyel Balázs idézi föl Két Róma című esszéjében, hogy amikor 1948. július végén, augusztus elején a római ösztöndíj és egy párizsi kitérő után Nemes Nagy Ágnessel hazatértek volna, a jugoszlávok nem akartak átutazóvízumot adni, „s amikor erősködtünk érte, talányos arccal adták át, olyan kifejezéssel: Maguk akarták!” A jugoszláv szervek természetesen jobban tudták, mint a magyar értelmiségiek, hogy az újholdasok hova mennének haza; hogy év eleji kiutazásuk óta valami megváltozott. Talán ők tudták a legjobban. A Tájékoztató Iroda június 28-i határozatával Sztálin és a hozzá hű pártok ellenséggé nyilvánították Tito szintén kommunista – sőt akkor még sztálinista – Jugoszláviáját, és ennek Kelet-Európa-szerte belpolitikai következményei voltak, Magyarországon is.

Megindult az ország militarizálása – Sztálin terveiben mint egy Jugoszlávia elleni háború potenciális felvonulási területe és kulcsfontosságú csatlósa szerepeltünk –, az új honvédelmi miniszter a moszkovita Farkas Mihály lett a politikához és a hadügyhöz egyformán nem értő népi író, Veres Péter helyett.

A jugoszláv összejátszás gyanújába keveredő Rajk László – akkortájt, amikor Lengyel Balázsék hazajöttek – belügyminiszterből külügyminiszterré bukott. Utóda, Kádár János az Államrendőrség Államvédelmi Osztályát egy fokkal önállóbbá tette a BM Államvédelmi Hatósága néven, és hatalmát is megnövelte. A Nitrokémia-perben – amit már a háborús paranoia jegyében indítottak meg – halálra ítélték és kivégezték Szabó Kornél vezérigazgatót, ő volt az új koncepciós perhullám első áldozata.