Kontroll

Ha a bűnbeesés-félelem időbeni fokozatai az emberben mérhetők lennének, papírra kivetítve bizonyára nem egyenes vonalat, hanem ugyanúgy egy exponenciális görbét írnának le, mint a legtöbb fejlődő érzelem, például a szerelem. Különösen olyan esetre igaz mindez, ha a félelemérzet valami konkrét, naponta ismétlődő, az elkövethető, lehetséges bűnhelyzethez kapcsolódik, amelyben maga a bűn fogalma sem tisztázott, mert értelmezhető és nem alkalmazható törvény szabja meg, emiatt a rettegésre ítélt részéről állandó, éber készenlétet igényel, hogy a rajtakapottságot elkerülhesse. Már ennyi is elég magyarázat ahhoz, hogy megértsük, mitől gyűrődtek viszonylag fiatal kora ellenére aggastyánosan ráncossá, szűz szántásra emlékeztetően barázdássá mérnököcskénk arcvonásai, amikor azon a decemberi, sötét reggelen Bundea Tiberiu, a Megyei Néptanács ellenőrző csoportjának főnöke, aki arról volt híres, hogy ha kellett, a mosolyával is fenyegetni tudott, ezúttal mosolytalan töprengésbe merevedve, furcsa, négy évtizede jóformán nem is hallott szavakat suttogott az aznapi, egyeztetésnek álcázott eligazításon: lázadás, lövöldözés, áldozatok Temesváron, elégetett hullák, furcsa készülődés ebben a puhányra nyomorított városban is, tankok a főtéren, konok tekintetű, középkorú, borostás, sisakos, kaki egyenruhások kordonja a pártház körül. A szív kegyetlenül szaporán ver, olykor félre is, mert igen, Temesvárt már mindenki tudja, magukból kikelt emberek hangja, a napok óta visszacsengő, szívben és lélekben visszhangzó „ide lőjetek, az anyátok úristenit!”