Válasz egy lehetőségre,

avagy a hazai „örökkévalósági klauzulákról”

VISSZHANG - LXIV. évfolyam, 30. szám, 2020. július 24.

Techet Péter legutóbbi cikkében (Egy lehetséges válasz, ÉS, 2020/26., jún. 26.) egyebek mellett utalt arra, hogy a Nemzeti Együttműködés Rendszere tízéves „sikerének” okait és mindennek közjogi alapjait az 1989‑es közjogi rendszer hibáiban, hiányosságaiban kell keresnünk (amellett persze, hogy már elöljáróban jelzi: jogászként az egyéb társadalomtudományi aspektusokkal az írásban nem foglalkozik). Ennek keretében az elhibázott választójogi rendszert (egyetértek azzal, hogy már az első választási törvényünk is aránytalan volt, a mostaniról nem is beszélve) és az alkotmánymódosítás lehetőségének túlzottan csekély biztosítékait jelölte meg mint a legfontosabb problémákat. Egy kazuisztikus szabályozás igénye olvasható ki soraiból, amely a leírt és mindösszesen jelentősebb garanciákkal ellátott alkotmányi szabályokban látja egy jövőbeni liberális demokratikus modell megvalósulásának esélyeit. A szerző azzal zárja gondolatait, hogy „elég, ha a problémára a létező jogi megoldásokat alkalmazzuk”.

Ezzel a megállapítással pusztán az a baj, hogy az alkotmányjogi gondolkodás ilyetén leegyszerűsített „jog­alkalmazói” dimenzióba helyezése járult hozzá ahhoz, hogy a jogállamiság jelentőségének hangsúlyozása mára tabutémává és pusztán formális kritériumoknak való megfeleléssé degradálódott. Vagyis a jogállamiság elve kiüresedett, és mára sokan legfeljebb a formális szempontoknak (mint például a jogszabályalkotás eljárási szabályainak követése) való megfeleléssel azonosítják.

Azt gondolom tehát, hogy félrevezető pusztán a formális alkotmányosságban és a kodifikációs hiányosságok kiküszöbölésében keresni egy jövőbeni alkotmányos demokrácia alapjait (és egyúttal a liberális alkotmányosság végének fő okaként ennek hiányát beállítani), ugyanis az az alkotmányjog, amely kizárólagosan a politikai döntéstől, vagyis az alkotmánynak és módosításainak szó szerinti szövegétől teszi függővé az alkotmány(osság) tartalmát, óhatatlanul kiszolgáltatottá válik a politikai hatalomnak. A leírt alkotmányi garanciák fontosságával persze egyetértek, sőt azzal is, hogy szükséges lett volna akár örökkévalósági klauzulák alkalmazása is már a rendszerváltó alkotmányozás során, azonban vitatom a szerző álláspontját azért, mert az leegyszerűsíti a tényleges helyzetet.

Techet Péter ugyanis – olvasatomban – nem fogadja el a Sólyom László fémjelezte Alkotmánybíróság abbéli tevékenységét, amely a „jogi alkotmányosság” talaján a szerző által hiányolt örökkévalósági klauzulát mégis megteremtette. A „láthatatlan alkotmány” koncepciója – melyről a szerző azt állítja, hogy az Alkotmánybíróságnak nem lett volna feladata a legfontosabb alkotmányos értékeket kiolvasni, és amelyről a testület első elnöke a halálbüntetés eltörléséről szóló 23/1990. (X. 31.) AB határozathoz fűzött párhuzamos indokolásában azt írta, hogy az az „alkotmányosság biztos mércéjéül szolgál, és ezért várhatóan a meghozandó új alkotmánnyal, vagy a jövőbeli alkotmányokkal sem kerül ellentétbe” – azonban hozzájárult a rendszerváltás befejezéséhez, az alkotmányos demokrácia kiépüléséhez. A testület alkotmányjogi missziójának alapja volt ez a gondolatmenet, amely végső soron az írott alkotmányt olyan jogelvekkel erősítette meg, amelyek nélkülözhetetlenek voltak az intézményrendszer formális kiépülésén túl a tartalmi alkotmányosság megteremtéséhez. A hazai alkotmánybíráskodás minden viták ellenére olyan feladatot látott el az első húsz évében, amely hiánypótlóként ténylegesen is megteremtette azokat a garanciákat, amelyek a jogi alkotmányosság égisze alatt a hazai alkotmányjog szerves részévé váltak. Fájdalom, hogy mára ezeket az elveket csak az alkotmányjogászok szűk csoportja vallja magáénak, holott olyan tartalmi alkotmányossági kérdések állt(n)ak rendelkezésre, melyeket egy esetleges jövőbeni örökkévalósági klauzula sem pótolhat. Nem hiába nevezte Bruce Ackerman már 1992-ben az alkotmánybírákat alapító atyáknak (Judges as Founders).

Az alkotmány 1989-es kialkudott szövegének preambuluma maga is utalt annak ideiglenes jellegére, azonban az Alkotmánybíróság főként első évtizedes működése jelentősen hozzájárult ahhoz, hogy a kidolgozott elvek ténylegesen is az Alkotmány részévé váljanak. A 2011-es Alaptörvény tehát nem pusztán azt jelentette, hogy az ideiglenes demokratikus alkotmányt felváltotta egy végleges, egységes normaszöveg, hanem egyúttal szakítást is a jogi alkotmányosság eszméjével, és ami fontosabb: olyan rendszer alapjául szolgált, amely már alkotmányi szinten szakít a jogállamiság és az alapvető emberi jogok tiszteletén alapuló alkotmányosság koncepciójával. Nem mellesleg pedig a tartalmi alkotmányossági követelményeknek sem felelt meg az új Alaptörvény elfogadása. A szerző által hivatkozott kétharmados követelmény ugyanis fontos tartalmi alkotmányossági megfontolásokat feltételez, miszerint olyan többség szükségeltetik, amely figyelembe veszi a parlamenti kisebbség szempontjait is. Egy új alkotmány megalkotásakor ugyanis a demokratikus legitimáció biztosítéka nem az egyébként helyesen hivatkozott szavazati arányból az aránytalan rendszer miatt megszerzett kétharmados parlamenti többség megléte, hanem a széles társadalmi támogatottság. Ezt az elvárást pedig vagy érvényes és eredményes népszavazás, vagy pedig széles, tehát az ellenzéket is magában foglaló szavazati arány megléte biztosíthatja.

Miért is volt fontos a fenti eszmefuttatás? Nos azért, mert a szerző azt állítja, hogy az az alkotmánybírósági gyakorlat – amely egyébként az 1990‑es években számos külföldi szakember dicséretét is kiváltotta – nem megfelelő hivatkozási alap, ugyanis az alkotmányozás során kellett volna ezeket az elveket az alkotmányba foglalni. Az Alkotmánybíróságnak – legalábbis a szerző szerint – nem feladata, hogy az alkotmánynak, alkotmányosságnak örök tartalmat adjon, ugyanis azt az alkotmány szövegének kell tartalmaznia. Ez a felfogás azonban álláspontom szerint nem helyes, mert az alkotmánybíráskodásnak – legalábbis a rendszerváltást követő szabályozás alapján – nem pusztán az (volt) a feladata, hogy az alkotmányi szint alatti jogrendszer alkotmányosságát vizsgálja, hanem az is, hogy értelmezze az alkotmány elvont és általános rendelkezéseit. A testület alkotmányértelmező tevékenysége pedig hozzájárult ahhoz, hogy az alapvető jogok vagy éppen a jogállamiság elvei ne pusztán elvont szavak maradjanak, hanem olyan tartalmat kapjanak, amely az alkotmányosság immanens eleme lehetett.

Az az állítás tehát, hogy az alkotmánybírósági alkotmányértelmezés nem képezhet olyan tartalmat, amelyet örök klauzulaként azonosíthatunk, nem pusztán félrevezető, hanem a jogi alkotmányosság hazai megvalósulásának tagadása is, egyúttal pedig végső soron az Alaptörvényt és az azt követő módosításokat is legitimálja, ami aligha lehetett a szerző célja.

Mi akadályozná meg ugyanis a visszaélésszerű alkotmányozást akkor, ha netán egy másik színezetű és összetételű parlamenti kétharmad (vagy alkotmánymódosító többség) kerülne hatalomra? A jelenlegi hazai alkotmányjogi kultúra aligha szabhat gátat a politikai motivációknak, éppen ezért azt gondolom, hogy mindenképpen építeni kell az alkotmánybíráskodás első húsz évében kidolgozott elvekre, amelyek az alkotmányosság tényleges „örök klauzulájának” tekinthetők. Ezek az elvek voltak ugyanis azok, amelyek befejezték az alkotmányozást Magyarországon, és ezek az elvek segítettek abban, hogy az ideiglenes alkotmány elnyerje végleges „Alkotmány” jellegét. A hatalommegosztás, az alapvető jogok, a jogállamiság vagy éppen az egyes alkotmányjogi intézményekkel összefüggésben megállapított alkotmányi tartalmak a hazai alkotmányjog részévé váltak, a jogi alkotmányosság befejezte a demokratikus rendszerváltást.

Az akkori aktivizmust természetesen lehet és kell is vitatni, de semmi esetre sem szabad negligálni az első húsz év alkotmánybírósági teljesítményét, különösen, ha figyelembe vesszük, hogy a modern alkotmányos demokráciának nem volt tényleges előképe hazánkban. Azt gondolom tehát, hogy az 1989-es kodifikációs hiányosságokat az azt követő nagyjából két évtized alkotmánybíráskodása teljes mértékben kiküszöbölte, és kidolgozta a modern, alkotmányos demokratikus működés elengedhetetlen alapelemeit. Ezt a dicsőséget rombolta le az elmúlt tíz év alkotmánybíráskodása, amely a hatalommegosztás aktív résztvevője helyett a politikai hatalom és az „illiberális” rendszer kiszolgálója lett (ahogyan erre például a Fundamentum szerkesztősége több esetben már felhívta a figyelmet). Tudomásul kell venni, hogy az alkotmányba foglalt garanciák megléte működő intézményi garanciák érvényesítése nélkül nem elegendő. Erre a legjobb példát – melyről korábban magam is írtam az ÉS hasábjain – a tavaszi események szolgáltatják, amikor a végrehajtó hatalom letéteményese a leírt alkotmányos szabályokkal szemben alkalmazott rendkívüli jogi eszközöket. Sólyom László egy 1998-as interjúban kifejtett álláspontja az aktivizmussal és a láthatatlan alkotmánnyal kapcsolatban most még inkább aktuális: „Akkoriban havonta módosították az alkotmányt, ahogy éppen a napi politika megkívánta. Épp ezért arra akartam rámutatni, hogy az alkotmány magasabb rendű: nemcsak technikai szabályoknak, hanem elveknek a szigorú rendje.” (Interjú Sólyom Lászlóval, az Alkotmánybíróság volt elnökével, BUKSZ, 1998/tél). Az örökkévalósági klauzulák tehát, úgy gondolom, rendelkezésre álltak, még ha azt sajátos módon az Alkotmánybíróság dolgozta is ki.

A szerző további cikkei

LXV. évfolyam, 17. szám, 2021. április 30.
LXV. évfolyam, 10. szám, 2021. március 12.
LXV. évfolyam, 4. szám, 2021. január 29.
Élet és Irodalom 2021