Csak higgadtan

Lattmann Tamás A Kaleta-ügyről (ÉS, 2020/28., júl. 10.) című cikkében írott soraival maradéktalanul egyetértek. Mivel pszichológus vagyok, az olvasottakhoz a saját mesterségem felől igyekszem hozzáfűzni néhány gondolatot.

Az orvostudomány a pedofiliát betegségnek tartja. A magyar nyelven is megjelenő BNO (Betegségek Nemzetközi Osztályozása) – amely az Amerikai Pszichiátriai Társaság által kiadott DSM (Diagnostic and Statistical Manual of Mental Disorders) fordítása – a pedofiliát szexuális zavarként értelmezi és a paraphiliák csoportjába sorolja. A betegségek osztályozását az emberek egy része is megteszi, pontosabban: minősíti. Eszerint vannak drámai betegségek, amelyekkel hősiesen megküzdünk, vannak szégyellnivaló betegségek, ezeket titkolni kell, és léteznek undorító betegségek is, holott a beteg ember oldaláról tekintve egyaránt fájdalmas az infarktus, egy daganatos betegség, valamint a szerzett immunhiányos betegség (AIDS/HIV) okozta szenvedés. Mindenkinek fáj a saját betegsége, ennél csak az rosszabb, ha őt magát minősítik azért, mert ilyen vagy „olyan” betegségtől szenved. A betegséget – ha lehetséges – gyógyítani kell. Hol, hogyan és milyen eredménnyel, ez a diagnózistól és a gyógyító apparátus tevékenységétől függ. Vannak betegségek, ahol csak tüneti kezelés – például a fájdalom csillapítása – lehetséges, és vannak betegségek – például a cukorbetegségnek nevezett állapot –, amely nem minden esetben gyógyítható, de amelynek a megfelelő határok között való tartása a beteg kezében van: beveszi a gyógyszerét, beadja önmagának az injekciót, betartja az utasítást, amit az orvos előír, és rendszeresen eljár a felülvizsgálatokra. Ha ezt nem teszi, az orvos berendeli a beteget és ellenőrzi, hogy az megtesz-e mindent annak érdekében, hogy állapotát megfelelő módon keretek között tarthassa. A vitát kiváltó ügyben a céltudatos figyelem kezdettől fogva nem működött, sem a beteg, sem környezete, sem az ezzel megbízott szerv nem észlelte (nem akarta észlelni?) a betegség tüneteit, így az eset el sem juthatott az orvosig. A gondolataimban virtuálisan létező vádlottak padja ezért nekem foghíjasnak tűnik – de hát pszichológus vagyok, a jog nem az én területem, ezzel szemben a büntetés, a fogalom pszichológiai értelmében, már rám is tartozik.

A bíróság által kiszabott, de sokak által vitatott büntetésnél súlyosabb a közvélemény által kiszabott penitencia, amely az elkövetőt életfogytig sújtani fogja, és amely igazságtalanul terheli a bűnös hozzátartozóit: szüleit, családja minden egyes, akár még meg sem született tagjait, elsősorban emiatt szükséges a szélsőséges emocionális megnyilvánulás kerülése. Másodszor azért sem célszerű az „ügyet” az érzelmek felől megközelíteni, mert ezzel nem csak az elkövetőt, de a betegség fogalmát és értelmét is minősítjük. Lattmann Tamás mondatát idézve: „...ha már segíteni nem tudunk, legalább ne ártsunk.”