Hogyan olvassunk történelmet?

VISSZHANG - LXIV. évfolyam, 28. szám, 2020. július 10.

„Ne beszéljünk Trianonról, mert nem tudjuk, miről beszélünk”, inti olvasóját Tamás Gáspár Miklós (Miért ne írjunk Trianonról, ÉS, 2020/22., máj. 29.). A neves szerzőnek igaza van: beszéljünk inkább francia történetírásról, toszkán és algériai síkságokról, távoli félszigetekről és magashegységekről, ebből ugyanis hátha nem az fog kiderülni most az egyszer, hogy milyen tudatlanok vagyunk már megint és még mindig. Az alábbiakban a francia Annales-iskola hagyatékából kiindulva igyekszünk halkan Trianon közelébe merészkedni. Nem elég hepehupásan felsorolni, hogy mi mindent nem olvastunk: arról is illik szólni, hogyan vegyünk kezünkbe egy könyvet, mely kérdések alapján és milyen tudás vagy tapasztalat reményében. A száz éve született francia módszertan ebben járul hozzá a szintén százéves magyar trauma feldolgozásához.  

 

Az emberi idő rétegei

Az Annales-iskola és folyóirat nevéről talán a longue durée ugrik be az olvasónak. A hosszú távú, mélyen dolgozó történelmi folyamatokról pedig az jut eszébe, hogy még mindig nem sikerült átrágnia magát az Annales vaskos klasszikusain, például Fernand Braudel (1902–1985) A Földközi-tenger és a mediterrán világ II. Fülöp korában című három kötetén. Braudel mesterműve a XVI. század geopolitikai összefüggéseit tárgyalja a mediterrán térségben, az események elemzése előtt azonban a történész részletes és áttekintő panorámát ecsetel a régió emberi földrajzáról. Ez nem holmi kötelező és önálló leírás a történet küszöbén, amin át kell küszködnünk magunkat, mint a régimódi regényekben. Összetett domborzatával, távoli határvidékeivel és többnyire egységes klímájával a tág értelemben vett mediterrán környezet egy egész kötet témája, az elsőé.

Braudelnél a földrajz nem pusztán háttér: organikus egységet alkot a történelmi eseményekkel, sajátos menete a lassú folyamatok elemzésén és a szívós folytonosságok követésén alapul. A síkságokon a csapadék, a hegyek alján a lefolyó víz megáll és poshadni kezd, a mocsár élővilága pedig betegségeket okoz, főleg maláriát. A fertőző lápok kiszárítása és az alföldek csatornázása állandó, sziszüphoszi munkát jelent. Ez is történelem, de nem egyezik a följegyzett események rövid távú idejével. Az emberi földrajz a síkságokon letelepedő népek és városaik életének távlatibb megközelítését teszi lehetővé. A toszkán városok vagy Algír sík hátországának életében az állóvizek ciklikus, megjelenése is szerepet játszik, a középtávú vízellátástól függenek a rövidebb távú, történelmibbnek tetsző gazdasági eredmények és politikai állapotok. Ha középtávon lankad a figyelem a környezet kihívásai iránt, a rövid távú eseménysorozatok is máshogyan szövődnek.

Saját lakóhelyünket se értjük, ha kizárólag nemzeti területekben gondolkodunk. Természetes határok nincsenek, földrajzi adottságok vannak, és ezeket nemcsak térben, hanem időben is meg kell tanulnunk értelmezni. Brau­del „nemzetek feletti” földrajza nem csupán politikai határokon ível át, hanem a politika rövid távú logikáján is. Időben helyezi el a térségeket, tartamban fejezi ki a környezetet. Az idő nem egysíkú. A longue durée nem kizárólag a hosszú távot jelöli, hanem azt is, ahogyan a különböző tartamok fedik egymást. II. Fülöp spanyol király külpolitikája mögött körvonalazódik a kor eseményeinek kronológiája, ez a csaták és politikai döntések ideje; mögöttük a kereskedelem több évszázados, szerteágazó hálózata tárul elénk, emögött pedig a magas hegységek és tengeri áramlatok szinte mozdulatlan története áll. Az ütközetek, kikötők és lápok ideje nem azonos. Braudel arra mutat rá, hogy ezeket külön-külön, saját távlatukban célszerű vizsgálni, mielőtt az idősíkokat összevetve teljes képet alkothatunk II. Fülöp mediterrán világáról. A longue durée maga az idő sokszínűsége.

A Földközi-tenger nagy élmény, az idő élménye. Gondolhatnánk, hogy Braudel háromkötetes munkáján eddig azért nem sikerült áteveznünk, mert az ember hajlamos elakadni egy olyan történetben, amelynek hősei különcködő földnyelvek, óvatos part menti útvonalak és hegy alján megposhadó vizek. Braudel könyve mégis olvasmányos: a mocsarak nem éppen kalandorok, de a cselekmény szövése regénybe illő. A longue durée lényegét a szerző elméletben is kifejtette, de a történész leginkább a történetírásban van otthon, és olykor az elmélet is izgalmasabb, ha egy történeten keresztül áll össze a szerkezete. Így nem kizárt, hogy Trianon feldolgozásához is fogalmi háttérként szolgálhatnak más történetek, esetünkben egyik-másik mediterrán fennsík hosszú távú alakulása. A történetírás akkor kerül zsákutcába, ha rögeszmésen ragaszkodik egy adott eseménysorozathoz és ennek kizárólagosnak tetsző tér- és időbeli korlátjaihoz.

Egyszerűen képtelenség egy eseményt mindössze száz év távlatából értelmezni. Mivel Trianont illetően visszamenőleg ennél több nem áll rendelkezésünkre, az eseményből kiindulva kell rekonstruálnunk az egymástól eltérő vagy egymással viaskodó időrendeket. A Kárpát-medence emberi története túlmutat a nemzetek viszályain, kezdődik a földrajzi adottságokból fakadó vándorlásokkal, a hegyvidék és alföld közötti ingázásokkal – ezek rajzolják meg a régió határait, nem a politikai vonalak. A hosszú távú folyamatokra alapozhatjuk a különböző népek nemzeti idővonalát, generációkon átívelő menetrendjét, és érthetjük meg a nemzetté válás és az emberek által megrajzolt regionális földrajz keresztmetszeteit. A konkrét események a rövid táv útjelzői, az ok-okozati összefüggések viszont meghaladják az egysíkú kronológiát. Az idő sokszínűségét pedig kifejezetten tanácsos más történeteken keresztül is megtapasztalnunk, úgymond „semleges terepen”, ahol nem zavarnak be állandóan a rövid táv viszontagságai, Braudelt idézve a „rövid idő zökkenései”. Történelemszemléletünket jobb, ha nem kizárólag saját múltunkon gyakoroljuk.

 

Történetírás és oktatás

A modern történetírás elválaszthatatlan a történelem oktatásától. Ezt a meghitt kapcsolatot Magyarországon elsősorban az egymást váltó történelemhamisító rezsimeknek köszönhetően ismerjük, az összefüggés pozitív és konstruktív hatásait legfeljebb elméletben. Lássunk hát egy más egek alatt lezajlott oktatásügyi vitát. Braudeltől megjelent 1987-ben, két évvel halála után, a Civilizációk nyelvtana. A könyv a világ jelentősebb civilizációs egységeit mutatja be egy meghatározott fogalomtár alapján: a szerző előbb tisztázza a különbségeket civilizáció, kultúra, tér és történelem között, majd e „nyelvtant” bevetve veszi sorra előbb a nem európai, majd az európai-amerikai és végül a „másik Európa”, ti. az orosz térség történetét. Ebben a műben is fedik egymást a tartamok, az évezredes folyamatok és a jelenkor kihívásai, a regionális kultúrák lassú lerakódása és a gyarmatbirodalmak felszámolása, hidegháború és egyházszakadások.

Ennél is érdekesebb azonban, hogy a Nyelvtan eredetileg tankönyv volt, 1963‑ban került forgalomba Franciaországban. Nem állíthatjuk, hogy a szakma lelkesedéssel fogadta a végzős gimnazistáknak és tanáraiknak szánt pedagógiai eszközt. Braudel abból indult ki, hogy az iskolába gyerekek kezdenek el járni, de felnőttként lépnek ki a gimnáziumból. Elgondolása szerint a történelem-tananyag nem korlátozódhat az események kronológiájára, dátumok és események bemagolására, amelyek csak „azért követik egymást, mert egymást után kerül rájuk sor” – anélkül tehát, hogy ok-okozati távlatokba helyeznénk őket. Ezért javasolta, hogy a hagyományos, időrendben haladó eseménysorok ismeretét egészítse ki egy kitekintés a longue durée kombinált időtartamaiban fejlődő civilizációkra, hogy az érettségizők el tudjanak igazodni a világban, amely eléjük tárul, hogy nézeteik ne korlátozódjanak rövid távú narratívákra.

A szakma nehezen fogadta el ezt a szemléletet. Úgy festett, mintha Braudel ki akarná iktatni a történelemből magát az eseményt. Mint láttuk, nem erről van szó. A civilizációk sokszínűségét az emberi idő változatos tartamai teszik érthetővé és hitelessé, a hosszú táv végső soron az események összefüggéseit kutatja egymást fedő távlatokban és időtartamokban. Tankönyvével Brau­del feltehetően olyan terepre tévedt, ahol kutatóként nem tájékozódott kellőképpen, az oktatásügy aknamezőjére. Szakmai elkötelezettsége és felelősségtudata az Annales csapatáé volt. Tehát mégiscsak egy iskoláé, amely elhelyezte magát a francia történetírás hagyományában, nyitott a történelemmel „szomszédos társadalomtudományok” felé („földrajz, demográfia, gazdaság, szociológia, antropológia, pszichológia”), és ezt a nyitottságot igyekezett a nagyközönség felé is közvetíteni.

Történetírás és történelemoktatás akkor elválaszthatatlan, ha a nyitottság, az érdeklődés és a tudásszomj jegyében gondoljuk el őket. Braudel ezeket csempészte volna be a tantervbe, mert számára ezek jelentették a 16–18 évesek érettségét. Mire tanítsa az ember a diákjait, ha nem kíváncsiságra? A Civilizációk nyelvtana egy kinyíló világot jelenít meg, a diákok előtt kitáruló globális valóságot. A kortársak a hosszú távú folyamatok eseménytelenségét kritizálták Braudel módszerében, de valójában a történelem jelenalakító szerepétől tartottak. A történésznek, tágabb értelemben az írástudónak nem az a dolga, hogy hiún és féltve őrizze a maga kis művelt félszigetét (Braudel: „miniatűr kontinensét”), hiszen a kultúra és a kultúra továbbadása egy és ugyanazon gyakorlat.

 

A jelenből kiindulva

A hosszú távú folyamatok elemzése egyébként sem laza ábrándozásokból vagy elvont értekezésekből áll, amelyeket nem kötelezne a tényszerűség. Ábrándozásra ma sajnos van hajlam és igény (elvont értekezésekre kevésbé): a kipcsák sületlenségek klinikai esete bizonyítja, hogy nem értjük a hosszú távot. Ezeréves folyamatokat is úgy képzelünk magunk elé, mintha napok alatt pörögnének le az évszázadok, mintha szórványos népek kompakt törzseket alkotnának, ahol mindenki mindenkit ismer, mintha a népvándorlások szereplői is könnyen felismerhető, „honfoglaló” hadseregekből álltak volna és állnának a mai napig. Az egyre rövidebb táv hőseit és cselekményeit vetítjük vissza a hosszú távra. Ez nem hungarikum, az „azonnali” kizárólagos mértékegysége sajnos globális méreteket öltő veszélyforrás, ami újfajta írástudatlansághoz vezet. De olyan országban, ahol a hatalmasok úgy szónokolnak a nemzeti múltról, ahogyan legfeljebb egy kisiskolás rajzol lovascsatát, elég sürgős lenne megtanulnunk jobban gazdálkodni a történelmi idővel, megismerni a jelen és főleg a múlt rétegződéseit, a jövő távlatairól nem is beszélve. Az Annales-iskola ma ezt segíthet orvosolni: megadja a nyelvtant és a szókészletet a hosszú távú folyamatok valósághű leírásához.

„Miért nem olvasunk?” – teszi fel a kérdést a rendkívül művelt ember. Mert ehhez meg kell újra tanulnunk érdeklődni a világ iránt. A Nagy-Magyarország-térkép pontosan jelzi, hogyan szűkült le érdeklődésünk száz évvel ezelőtt egy gyarmat három harmadára. Egysíkú narratívát tükröz, önkényesen szűk időkeretben. Érdeklődni márpedig kérdések nyomán lehet, nem előre legyártott válaszok igazolását keresve. Az igazi kérdés nyitott, célozza a tényeket, nem birtokolni akarja őket. Éppen az a baj, hogy a trianoni traumát övező kérdések zártak, a panasz és a neheztelés hangnemében hangzanak el. Ezért nem szerencsés költői kérdésekkel tűzdelni Trianon eleve vitaképtelen témáját. TGM stílusgyakorlatai ideig-óráig szórakoztatóak, elvégre költői kérdésekből is össze lehet rakni egyfajta gondolatmenetet. De ezek a kérdések (amikre az olvasó úgyse tudja a választ) ugyanolyan zártak és féltékenyek, mint az a kényelmes bornírtság, amit támadnak (a világ úgyse ért minket, elvették tőlünk, adják vissza). Trianonnal kapcsolatos kérdéseink zöme annyi mozgásteret hagy a válasznak, mint a legújabb nemzeti konzultáció. Egyetért-e Ön azzal, hogy nem szép dolog kinyírni egy országot? Erre mégis hogyan válaszoljuk azt, hogy száz évvel ezelőtt nem egy országnak, hanem a magyarok szűkebb regionális hegemóniájának vetett véget a békeszerződés? 

Miért nem olvasunk? Talán mert hiányoznak az olvasók, akik másnak is olvasni adnak. Az iskolák, amelyek módszert és kulcsokat kínálnak. Magát az érzést, hogy megnyílik a világ. Lehet ezen sopánkodni, mélabúsan nosztalgiába menekülni vagy indulatosan elítélni a jelenkori helyzet lehangoló egyértelműségét. Vagy el lehet indulni azon az úton, amit Marc Bloch (1886–1944), az Annales egyik alapítója szabott meg a Történész mesterségében. Posztumusz mű, Bloch 1941-ben, ellenállóként, illegalitásban vetette papírra, rendkívül kilátástalan helyzetben (1944-ben a Gestapo végzett vele). A középkortörténész szerint múlt és jelen között két irányba jogos az út. A múlt segít értelmezni a jelent, ez közismert. Segít eligazodni a kortárs világban, Brau­del tankönyve is erre helyezte a hangsúlyt. De Bloch ezt kiegészíti azzal, hogy akit nem érdekel őszintén a jelen, az a múltat is képtelen értelmezni. Emberismeretét és realitásérzékét a történész is a jelenből meríti, ez alapján képes letűnt időkbe életet lehelni, reális kérdések alapján animálva az adott korból fennmaradt dokumentumokat.

Ha előítéletesek vagyunk mai szomszédjainkkal, el se kezdjük olvasni nemzeti történelmüket. A jelen fajgyűlölő sztereotípiái torzítják képünket a száz–százötven évvel ezelőtti nemzeti-nemzetiségi viszonyokról. Ha nem érdekel minket, kik élnek manapság Szlovákiában és Romániában, akkor tulajdonképpen Erdély és a néhai Felvidék iránt vagyunk közömbösek. Ha a szomszédos országokból csak egy önkényesen elkülönített rész tetszik, a múltat is csak limitált, hogy azt ne mondjuk: szegregált realitásérzékkel tákoljuk össze.

Aminek századik évfordulójára emlékeztünk idén, nyelvtan és szókészlet híján egyperces csenddel, közép-európai és európai mérföldkő, nem magyar–magyar história. Eziránt erdélyi hegyitúra alkalmával is elkezdhetünk érdeklődni, például úgy, hogy megnézzük, mi van a hegygerincen túl, kik élnek ott, és mit jelent számukra a hegy. Sok időt nyernénk ezzel, hiszen eddig ismeretlen évszázadok tárulnának elénk, az elnyűtt száz–százötven éves monológ helyett, ami olyan, mint a hegyekből egyszer régen hirtelen lezúdult vízözön. Az időszakosnak vélt, tömpöly típusú, ám mesterséges állóvíz nem száradt ki, hanem mocsaras területté alakult. A síkság lakói nem csapolták le, de nem is öntözték rendesen, legfeljebb poshadt vízzel. Az eleinte szeszélyes, de gyér csapadék nem öblítette át kellőképpen, mocsarunk idővel lefolyástalan láperdővé sekélyedett. Szerves feltöltődésű, buja hínárnövényzettel ellepett területét egyre nehezebb lett megközelíteni, a szükséges irrigációt a síkság népe elhanyagolta, a friss csapadékmennyiség növekedését pedig egyenesen tagadja. Az immár áttekinthetetlen, tőzeges lápszemek köré a síkság népe haszontalan, dísznek szánt hidakat és pagodákat épített, a talajvizes tócsák fölé szobrokat emelt. A litorális jelleget öltő övezetbe manapság dagonyázni jár a síkság lakossága, már aki nem fullad bele a felszíni lebegőhínárok leplezte kopolyás vízforgalomba, de ez már nem földrajz, nem is biogeográfia, hanem a történelemmel szintén szomszédos antropológiára tartozik.

Az pedig egy másik tudományágra, hogy rögeszménkben még a sásdominanciájú növénytakaró alatt dagadó láp is Trianonról szól.

A szerző további cikkei

LXII. évfolyam, 21. szám, 2018. május 25.
LXI. évfolyam, 24. szám, 2017. június 16.
LX. évfolyam, 13. szám, 2016. április 1.
Élet és Irodalom 2020