A férjem szerint ez az élet rendje

A férjem mindig korábban kel, amikor horgászni megyünk, ilyenkor a reggelit is ő készíti. A lányom a bundás kenyeret szereti sajttal, nekem elég egy tükörtojás. Só, bors, petrezselyem. A lányom két parikakarikát rak a szeme elé, mintha szemüvege lenne, de a férjem rászól. Amikor én voltam nyolcéves, akkor nem játszottunk az étellel, mondja a férjem, és hallom a hangjában azt a remegést, ami akkor fog kitörni belőle, ha a tóparton kifordul alóla a kisszék, vagy kiderül, hogy mégis rosszul kevertem be a kukoricadarát a beetetőbe. Vagy, vagy, vagy. A férjem még mindig beszél, a lányom csöndben rágja a kenyeret, az egyik kezével a maciját szorongatja. Felállok az asztaltól, hogy készítsek neki egy szörpöt. A lányom szereti, ha horgászni megyünk, mert futkározhat a parton, és kavicsokat dobálhat a vízbe. A halakat is visszadobálná a tóba, mert sajnálja őket, amikor vérzik a szájuk, és a horog átszakítja a szemüket, de a férjem szerint ez az élet rendje. Az élet rendje az, hogy a férjem agyoncsapja a halat egy kalapáccsal. Málnaszörpöt töltök a pohárba, a színe olyan, mint a vér. Látom magamat, ahogy este ott állok a gáztűzhely előtt, serceg az olaj, sül a hal a tepsiben. U betűs halacska, a lányom így nevezi a rántott pontyszeletet. Tépkedi a panírt, lassan csócsálja a húst, a nyelvével is a halszálkákat keresi a saját szájában.