A dohányos

PRÓZA - LXIV. évfolyam, 25. szám, 2020. június 19.

Miután felkerültem Pestre, még visszajártam egy darabig, de aztán egyre kevésbé volt nekem is időm erre, hogy szülők bálja, falunap, idősek otthona, pünkösd meg mit tudom én. Traktorosnap Alsópusztán, ahol a színpad gumiszőnyeggel letakart raklapokból állt. Nincs is már otthon csoport. Megszűnt. Nem járok már haza egyáltalán. Anyám, apám meghalt, nővéremmel nem beszélünk. Ez van.

Hogy nálunk otthon, ja, nem, nem, nem, nem volt semmi. Érted, az Alföld peremén, hát régen volt, mert ugye táncoltuk mi eleget a kun verbunkot meg ilyeneket, de családilag én semmit nem hoztam. Az iskolában is, hogy tanultuk, hogy Béreslegény, jól megrakd a szekered meg Kőrösfői kertek alatt, ez köszönő viszonyban nem volt azzal, hogy nagyapám énekelte, amikor befröccsözött, hogy Kiskutya-nagykutya nem ugat hiába meg Borulj a pacalomra, kisangyalom, mert olcsó és nem ráz, meg Szép asszonynak urizálok, urizálok, urizálok. A mulatóstól, amikor a szintetizátor mögött nyenyereg a faszi (hogy a picsába van, hogy mindnek ugyanolyan a hangja?), és akkor ott ropják bebaszva a jól megtermett gazdálkodók a túlsúlyos asszonyokkal, bepacsulizva, a lila öltönyben meg a csillámos kisestélyiben, én ettől fiatalon rosszul voltam. Ma már megengedőbb vagyok. Gondolom, ezért is szívott be ennyire ez, meg azért kattantam rá Erdélyre teljesen, mert nálunk, érted, semmi nem volt, de semmi. Néphagyomány vagy népművészet. Nagyanyámék mesélgettek, hogyan őrizték a libákat gyerekként, meg hogy kapáltak, egyeltek, arattak, mit tudom én, ezeket én is csináltam. Kint meg aztán elvarázsolt a zene, a táj, a házak, a viseletek, a kedvesség, a nyelv, ezek. Azt még akkor nem rakod össze, hogy a tánc csak egy része volt az életüknek, ugyanúgy szívtak a földeken meg etették az állatokat, mint a te nagyszüleid. Szopatták őket a komcsik. A románok. Azt hiszik sokan, hogy a néptánc az úgy önmagában áll, meg hagyományos életmód, apjuk faszát, fél percig nem bírnák a nagy kemény csávók, akiknek a próbaterem meg a színpad között telik el az életük. Ebből élnek, ugye profik. Amikor fent voltam Pesten, egy kollégagyerek se tudta volna megfogni a kaszát. Pedig voltak vidékiek bőven, de körülbelül ötéves koruktól erre voltak trenírozva, hogy táncoltak, mint a barom. Mint a focisták. Ha parasztizálni kéne, ahogy a múlt rendszerben mondták, és lenne tánc, mondjuk negyedévente egyszer, ezek ott pusztulnának meg. Már hogy otthagynák, de biztos lenne olyan is, aki fölkötné magát. Én csak alkoholista lennék.

Tisztelt Olvasó!

Az Élet és Irodalom honlapján néhány éve díjfizetés ellenében olvashatók az írások. Ez továbbra sem változik, de egy új fejlesztés beépítésével kísérletbe fogunk. Tesszük ezt azért, hogy olvasóinknak választási lehetőséget kínálhassunk.

Mostantól Ön megválaszthatja hozzáférésének módját: fizethet továbbra is az eddig megszokott módon (bankkártyával, banki utalással), amiért folyamatosan olvashatja lapunk minden cikkét és az online archívumot is. Ha azonban csak egy-egy cikkre kíváncsi, cserébe nem kérünk mást, mint ami számunkra amúgy is a legértékesebb: a figyelmét.
Ha a kiválasztott írást szeretné elolvasni, a „Megnézem a reklámot” gomb megnyomását követően, egy reklámvideó megtekintése után a cikk azonnal betöltődik. Ez esetben nincs szükség regisztrációra.
Megnézem a reklámot
Ha legfrissebb számunk összes cikkére kíváncsi, vagy az online archívumhoz kíván hozzáférni, mindezt a megszokott módon elérheti.

Regisztrációt követően bankkártyával vagy banki átutalással néhány perc alatt előfizethet honlapunk teljes tartalmára, illetve akár a nyomtatott lapra is. Részletek az ELŐFIZETÉSI INFORMÁCIÓK oldalon olvashatók.

vagy
A szerző további cikkei

LXIV. évfolyam, 15. szám, 2020. április 9.
LXIV. évfolyam, 3. szám, 2020. január 17.
LXIII. évfolyam, 50. szám, 2019. december 13.
Élet és Irodalom 2020