Tocqueville és a „fasisztoid mutáció”

Ungváry Rudolf Tocqueville-t is említi az Orbán-rezsim karakterét elemző legutóbbi írásában (Demokraták és a demokrácia ellenségei, ÉS, 2020/23., jún. 5.). Ennek kapcsán, úgy érzem, nem árt egy kicsit részletesebben kifejteni Az amerikai demokrácia szerzőjének despotizmusfogalmát, annál is inkább, mivel ez egyszerre támasztja alá és helyezi tágabb összefüggésbe az Ungváry által mondottakat.

Tény, hogy Tocqueville szemében, aki mindennél előbbre való értéknek tartotta a szabadságot, nincs is rosszabb politikai rendszer a despotizmusnál; ebben ugyanis nincsenek honpolgárok, az alattvalók pedig teljesen ki vannak szolgáltatva a központi hatalom kénye-kedvének. Hogy a despotizmus valójában micsoda, azon már Montesquieu is gondolkodott: az ő meghatározása szerint az, amikor a hatalom kizárólagos letéteményese felette áll a törvénynek, és uralmát az alattvalók megfélemlítésére alapozza.

Tocqueville despotizmusfogalma azonban nem azonos a Montes­quieu-ével. A Tocqueville-féle despotizmusnak ugyanis az alattvaló nem passzív elszenvedője, hanem aktív közreműködője, ha ugyan nem lelkes híve és támogatója, annál is inkább, mivel az újfajta despotizmusnak sikerül összepárosítania a többség szolgasorba taszítását a népszuverenitás tiszteletben tartásával. Mindez nagyon is megfelel a „demokratikus” társadalomban élő honpolgár ambivalens elvárásainak, mivel az egyszerre vágyik erős politikai vezetőre és szabadságra (legalábbis a szabadság illúziójára), és már attól is boldog, hogy szabadon választhatja meg azt a despotikus hatalmat, amely leveszi válláról a szabadság minden nyűgét, gondját, felelősségét.

A feudális struktúrák romjain kialakuló „demokratikus” társadalmakban az egyenlőség vágya még a szabadságvágynál is erősebb, ez az átalakulás pedig a szabadság lehetősége mellett a despotizmus, azaz – mai szóval élve – a diktatúra esélyét, kockázatát is magában hordozza. „Az emberek először a szabadságban keresik az egyenlőséget, és ha ott nem találják, akkor a szolgaságban fogják keresni.”

Jóllehet Tocqueville hol „zsarnokságnak”, hol „despotizmusnak” nevezi a demokráciának ezt a lehetséges kisiklását, azzal nagyon is tisztában van, hogy – merőben új típusú jelenségről lévén szó – a „demokratikus” társadalmakat fenyegető veszély még csak nem is hasonlít a történelemből ismert zsarnokságokra és despotizmusokra, és ezért nem is nagyon illik rá a „zsarnokság” meg a „despotizmus” kifejezés. Amiért is Az amerikai demokrácia szerzője, megfelelő kifejezés híján, nem is annyira megnevezni akarja, mint inkább leírni az 1840-ben közreadott második könyv negyedik részének utolsó nyolc fejezetében megjövendölt jelenséget.

Amit ezekben a fejezetekben leír, semmi kétség, a XX. századi fasizmust is előre vetíti: „...korlátlan hatalmú és despotikus kormányzatot annál a népnél legkönnyebb hatalomra emelni, amelynek körében a különböző társadalmi osztályok közti egyenlőség már megvalósult, és meggyőződésem, hogy ha az említett népnél ilyen kormányzat létrejön, az nemcsak szabadságuktól, de idővel még emberi mivoltuktól is megfoszthatja az embereket”. Egyik oldalon a szélsőséges egoizmus és individualizmus, az örök gyermeksorba süllyesztett alattvaló teljes elszigeteltsége, a társadalom atomizálása, a szolidaritás hiánya, az „általános apátia”, másikon egy minden korábbinál erősebb központosított hatalom, amely immár az alattvaló magánéletére is kiterjeszti hálóját, és megpróbálja az alattvalót saját képére és hasonlatosságára átformálni.

Mindebben nemcsak a hatalom mindenhatósága újdonság, újdonság az is, hogy az új típusú szolgaság – a régi típusú zsarnoksággal és despotizmussal ellentétben – nagyon is jól megfér a szabadság külsődleges jegyeivel, mi több, még a népszuverenitás támogatását is meg tudja szerezni. Lehet, hogy a hatalom korlátlan, de mégiscsak „demokratikus választás eredménye”. „Az egyén zokszó nélkül tűri, hogy béklyóba verjék, feltéve, hogy a lánc végét nem egyetlen ember, nem is egyetlen társadalmi osztály, hanem maga a nép tartja kezében.”

Tocqueville keserűen veszi tudomásul, hogy a honpolgár szemében az egyenlőség, az anyagi javak iránti vágy százszorta fontosabb a szabadságnál. Nem csoda, hogy az egyenlőségre való törekvést olyan nehéz elfojtani, hogy még többéves görcsös erőfeszítéssel, még a társadalom radikális átalakításával se nagyon lehetséges. A szabadsággal azonban más a helyzet. „A politikai szabadság elvesztéséhez elég annyi, hogy hagyjuk kicsúszni a kezünkből – máris odavan.”