Beszakad

Máig nem értem a nagykamasz szégyenét. Miért szégyelli annyira a kézben cipelt kannát, amikor olajért megy farmerben és alföldi papucsban, csak a piac zöldre festett fémasztalai között kell átvágni a Novotny kertészet melletti téesz-telepig, aztán másfél utca, és már lökheti is be a kertkaput. Miért olyan arcpirító, miért annyira megalázó olajat vinni? Mert máshol már van radiátor? Lányok? Meglátnak a lányok?

Egyszer szombat délutánra fogyott el az olaj, a kiskút bezárt, a nagykút pedig a négyes főútról leváló, Püspökibe vezető alút mellett volt, egy nagyobb benzinkút, úgynevezett töltőállomás, ellátta Püspökit, és talán a két Balát is, olyan messze van, hogy nincs is. Legalább három kilométer a házunktól a nagykút. Téli szürkeség, némán őrjöngő hideg, bezárt házak, dérrel futtatott kertek, kormot és fekete füstöt köhögő kémények. Kojtolás. Ólban a kutyák, néha csörren a lánc, onnan nem is ugat. Három kilométer. Elmentem abba a kisvárosi némaságba, embert nem láttam. Harminc liter olaj, két kanna, az egyik húszliteres. Három kilométer.

Az bizonyos, hogy nekem ez már irodalom volt, vagyis az irodalom gyakorlata, tudni, hogy nem bírok vele, mégis megkísérteni, töltse tele a kutas, nézett érdeklődés nélkül, aztán a smicisapka alatt mégis fölvonta a szemöldökét, te tudod, teletöltötte. Végül már húszméterenként álltam meg, a vállaim, karom. Viszont az, mégis, hogy egyedül vagyok. Enyém a döntés, nem? Olajnyomok utánam. Nincs vége, soha nem lesz vége, nem lehet, belehalok, csinálom, jó. Majd ilyen lesz az, hogy írni kezd az ember. Ilyesmi. Egyre ilyesmibb.