Eszter, Éva és a gyermekirodalom

VISSZHANG - LXIV. évfolyam, 22. szám, 2020. május 29.

Márton László Tóth Eszter centenáriumára írt köszöntő írásában az ünnepeltét Janikovszky Éva életművével hasonlítja össze – munkásságuknak hasonló jelentőséget tulajdonít (Csak válogatott műveit írta meg, ÉS, 2020/21., máj. 22.). Kétségkívül mindketten népszerű szerzők voltak. S az is tény, hogy írói, gyermekírói munkásságuk máig emlegetett csúcsait – a korábbi „hagyományos prózát” művelő (mára kevésbé emlegetett) pályaszakasz után – a modern technika s a nagy hatékonysággal és figyelemmel működött Gyermektelevízió segítette a népszerűséghez ekkorra már szükséges nagy nyilvánossághoz – a hetvenes években.  Tóth Esztert a Zsebtévé, Janikovszkyt a Réber Lászlóval együtt megtalált „gyerek-önvallomásos” különleges képregény műfaja (Felelj szépen, ha kérdeznek, Ha én felnőtt volnék, Már óvodás vagyok, Már iskolás vagyok, Kire ütött ez a gyerek stb.).  Janikovszky népszerűségéhez hozzájárult az is, hogy a gyermekszínjáték műfaji forradalmát jelentő drámapedagógusok találtak rá az életműre, vállalták magukénak az írónő gyerekhőseinek életszemléletét, s fesztiválról fesztiválra, iskolai ünnepélyről iskolai ünnepélyre terjesztették a szóban forgó műveket.

Nem vitás, mindketten szerették a gyerekeket. Hivatásból írtak róluk – nekik.

Ám a párhuzam nem stimmel. Korszaknyi, paradigmatikus különbség választja el őket – gyerekképükben. Míg a Zsebtévé „hősei”, a falánk majmocska, a buta férfiú rendre valamely emberi, gyermeki gyarlóság reprezentánsai, a mesebeli történetek, jelenetek dramaturgiájának az az alapja, hogy megbűnhődnek botlásaikért, van bölcs felnőtt, felettes én – a kedves Móka Miki –, aki megtanítja a leckét.  Tagadhatatlan, hogy valamennyien kedvesebb és nagyobb jóindulattal ábrázolt szereplők ők, mint a nevelő gyermekirodalom klasszikusa, a XIX. század közepén született Struwwelpeter és nevelői, de a pedagógiai paradigma ugyanaz. A gyermek javításra, feddésre szoruló tökéletlen lény, bűnre, vétkekre hajlamos. Legyen akár falánk, akár étvágytalan (ez utóbbi két „személyiségjegy” a hetvenes évek eleji gyermeksajtó mesehőseinek leggyakoribb tulajdonsága volt – annak idején kezdő gyermekirodalom-kritikusként kiszámítottam).

Janikovszky színrelépése hadüzenet volt ennek a pedagógiának, ennek a gyerekképnek, a gyerekszeretet paternalizmusának. Hősei autonóm lények voltak, nem „bűnbeeső”, „eltévelyedett”, javításra szoruló kisdedek, hanem saját világukat sajátos módon látó és értelmező, felnőtt- és társadalomkritikától sem mentes „mai” gyermekek. Ahogyan a modern pedagógia a századforduló óta s hazánkban is ebben az időben feltámadva látta és láttatni kívánta.

Nem kívánok ünneprontó lenni. De mert e két gyermekkép, két nevelésfelfogás párviadala újra felélénkülni látszik, mégis szót kell emelnem a Janikovszky Éva (és Réber László) megrajzolta gyermekvilág védelmében.

A szerző további cikkei

LXIII. évfolyam, 42. szám, 2019. október 18.
LXII. évfolyam, 32. szám, 2018. augusztus 10.
LXI. évfolyam, 32. szám, 2017. augusztus 11.
Élet és Irodalom 2020